Hatvany Lajos: Tisza István a Majálisról+
Hatvany Lajos: Tisza István a Majálisról+
* Elmondatott Pór Bertalan kiállításán, a Könyves Kálmán Társulat helyiségeiben.
Vannak szemeim, amelyek látnak. Jöttem ki már képkiállításból dobogó szívvel, mámoros fővel, az élet viharosan fölpaskolt örömével – jöttem ki így és szerettem volna beszélni örömömről. De a feltörekvő szót lezárta ajkam. És én, aki megszoktam, hogy irodalmi benyomásaimról a legapróbb részletekig beszámoljak, némán állok a képek előtt.
Evvel a néma áhítattal, minden öntudatlan rezzenést a tudatosba átvezető lelkemnek ez utolsó naivitásával és illetetlen szüzességével lépek e terembe, ahol egy kitűnő művész gyűjtötte össze fiatal életének már eddig is oly jelentékeny művét.
S ha némaságomat most mégis megtöröm, nem azért teszem, hogy Pór Bertalan művébe merült gyönyörűségemről adjak számot.
Más a mondanivalóm. Van egy panaszos szavam, melyet el nem fojthatok többé. Nemcsak a magam fölhorzsolt szépkultuszának, de ez ország megsértett minden szépségének nevében szeretnék szót emelni.
Egy tiszteletlen szó esett lelkünk lelkéről, szemünk fényéről, Szinyei Merse Pál Majálisáról – és én úgy érzem, hogy ezt a tiszteletlenséget minden remekmű, melyet magyar valaha alkotott, sérelemnek érzi. Én, az irodalmár, a Majális sérelmét Petőfin, Aranyon, Jókain keresztül érzem.
Amikor Tisza István a magyar művészi teremtő erő legtisztább megnyilatkozását, Szinyei Merse Pál Majálisát „legalábbis problematikus becsűnek” mondja s annak sikerében a műízlés elfajulását látja a fiatal magyar művészeknek és minden magyar művészet iránt érdeklődőnek, ott kellene találkozniok, ahol ez a kép ünnepiesen betündökli az Országos Képtár termét. Ott kell hálát adni a sorsnak, mely nekünk ezt a művészt s ennek a művésznek a lelke egészéből való teremtés rövid, de annál szerencsésebb idejét adta. Ennek az időnek fennmaradt nagyszerű tanúja: A majális.
Ha a fiatal festőnemzedék a Majálisra hivatkozva mesterének vallja Szinyei Merse Pált – ez csak annyit jelent, hogy a művészetben az a legjobb tanítvány, aki mint Szinyei Merse Pál legkevésbé emlékeztet mesterére: aki legeredetibb, legőszintébb, magából legtöbbet merítő, mástól legkevesebbet függő s a publikumnak vagy akár az iskolának legkevesebb engedményre hajlandó.
De Tisza István nem a Majális szent ihletésű mesterét állítja a mai festők elé, hanem a dolgok valóságának szomorú félreismerésével Szinyei Merse művészi pályáját mondja jóleső látványnak, fölemelő és örvendetes példának. Pedig alapjában nincs lesújtóbb látvány ennél a derékon tört művészi karriernél.
Szinyei Merse Pál egész élete egy nagy adósság. Nem is az ő személyes adóssága, hanem inkább az országé. A későn (s mint Tisza mutatja, későn is rosszul) méltánylók, valósággal az utókor országa vagyunk, mely a jelenét sohse veszi tudomásul. Ez a jó magyar sajátság törült ki Szinyei Merse Pál művészi életéből egy negyedszázadot. Ő maga, sajnos, sokkal magyarabb volt, semmint környezete ernyesztő hatásának ellenállni tudott volna.
Vétkezett. A legnagyobbat vétette, amit művész csak véthet. Abbahagyta a festést.
Amikor végre eljött az ő napja is, amikor újra kezdett festeni, sikerült ugyan keserű tétlenségben elbágyadt művészi készségét, nagyszerű, épen megőrzött tehetségével és nekibuzdult szorgalmával fölfrissítenie, de a fények és színek Majális-korabeli remegő és meleg áldása sohsem borult többé vásznára.
Szinyei Mersét nem tudta egészen letörni a környezete – oly körülmények, melyek mindenki mást vadul elkeserítettek volna, őt szelíddé, finommá, enyhévé, bölccsé tették. Ezt a bölcsességet mosolyogja derűs, öreg arca. Panaszát sose hallottuk. De vajon szabad-e fiatal művészek elé követendő példaképp odaállítani Szinyei Mersének, a korai csüggedésből rezignált kifinomulásba vezető, s minden emberi tisztasága és szépsége mellett is, a művészet külön etikája szerint erkölcstelen, mert a legszentebb, a tehetség ellen vétő pályafutását?
