Gáspár Kornél: Beethoven
Panaszosan sír a szél, a halál;
Majd tovalebben, sötét vizekben,
Omló falak közt, borús szivekben
Sikongva száll.
Most lecsap a mélybe, csillagtalan éjbe,
Mély értelmű lélek örvényes ölébe.
Ujra felcsapong már s messze, messze jár.
Örök, ősi titkok honába hat;
Suhogva lebbent csillagos fátyolt
S ott jár a teremtés árnyai alatt.
Mély futamba halva, lejtve áthidalja
Az időt, a távolt;
Nekünk öröklét, neki pillanat.
Ami epedést, kínt száz világ terem;
Gyöngyözve, zúgva, mélyen zokogva,
Mindegyre nőve, mindjobban robogva
Omlik szivünkre száz nagy sejtelem.
Mind ami fény volt, mind ami álom,
Szebb, szomorúbb, semhogy valóra váljon,
Reánkviharzik rejtelmesen.
Uj hangok, színek mámora von;
Magasra lobban elfojtott lángunk,
Dereng világunk, ragyog az élet,
Túl vagyunk gondon, törpe bánaton;
Üdv, akarat, cél már nem holt igézet,
Gyönyör fog el, mely simogat és éget
S valami epesztő, szép fájdalom.
Mind ami túlszép, hogy szív dalba sírja
Miénk örökre, árnytalanul;
Merész a röptünk, nyitva világunk,
Végtelenbe látunk, repesve szállunk,
A titkok éje ezer lángra gyúl.
S íme csend támad, magunkhoz térünk
S mit tudunk, mit értünk?
Hogy zendülve rezgett pár gyatra húr.