Kaffka Margit: Örökkön a mérlegen
Kaffka Margit: Örökkön a mérlegen
Robotra megyek setét hajnalokon.
Húz egy láthatlan lánc, hajt a cudar porkoláb.
– (Ó, otthonmaradni most, selymes csendbe gubódzni,
Elszigetelődni, gyógyulni, lelkemen hallgatózni,
Vagy elutazni délre, heverni lanyha napon, –
Ilyesmi kellene nagyon!)
De nyakamba veti a csikorgó igát
És hajszol tovább a gaz porkoláb
Setét, fagyos, téli hajnalokon.
Húz egy láthatlan lánc, hajt a cudar porkoláb.
– (Ó, otthonmaradni most, selymes csendbe gubódzni,
Elszigetelődni, gyógyulni, lelkemen hallgatózni,
Vagy elutazni délre, heverni lanyha napon, –
Ilyesmi kellene nagyon!)
De nyakamba veti a csikorgó igát
És hajszol tovább a gaz porkoláb
Setét, fagyos, téli hajnalokon.
Szabad egy napom. Bezárkozom.
– Gond, pénz, gyerek – ma kinnreked, – s te vad való világ! –
– – – (És akkor jönnek régi órók, – sereg hiénák, – sírt rabolók;
És újrakezdik tépni lelkem, e némaságba bénulót,
És dulakodnak régi dolgok és öklelődznek régi szók.) – – –
– Milyen nyomorúság! –
»Kelj inkább, – zaklat a lelkem, – az ajkaid mind kitárd!
Menj! Vannak új színek, órák, dolgok, szavak, csaták.
Menj multakon, utakon, szíveden is át!«
– Gond, pénz, gyerek – ma kinnreked, – s te vad való világ! –
– – – (És akkor jönnek régi órók, – sereg hiénák, – sírt rabolók;
És újrakezdik tépni lelkem, e némaságba bénulót,
És dulakodnak régi dolgok és öklelődznek régi szók.) – – –
– Milyen nyomorúság! –
»Kelj inkább, – zaklat a lelkem, – az ajkaid mind kitárd!
Menj! Vannak új színek, órák, dolgok, szavak, csaták.
Menj multakon, utakon, szíveden is át!«
Akkor a sokadalmakat keresem.
(Kötődöm, vizet zavarok, jövök-megyek.
– Be fontosak egyszerre piciny sikerek! –
Hír, vélemény, érdek, gyülekezet, – – – –
És emberek, emberek, – mennyi idegen!)
– De otthon – idegenekkel a kicsinyem.
Most sír utánam – és vár reám,
Minden perc vesztesége tán;
Pedig valóság csak ő, – a gyerek.
(Kötődöm, vizet zavarok, jövök-megyek.
– Be fontosak egyszerre piciny sikerek! –
Hír, vélemény, érdek, gyülekezet, – – – –
És emberek, emberek, – mennyi idegen!)
– De otthon – idegenekkel a kicsinyem.
Most sír utánam – és vár reám,
Minden perc vesztesége tán;
Pedig valóság csak ő, – a gyerek.
Már fájva, lihegve hozzásietek.
(Lecsapok játékaira, kérdezem, nézem;
Mint hogyha utólszor lehetne ma vélem,
– És ünnepet szentelek kis életében.) –
Játszítom estig, bujócskán nevetek.
– Dalolom a kiságyon: »Haj, levendula, – levendula ág!«
Nyájas, tarkbarka világ, – mesevirág,
Angyalka, – madár, – csillagseregek! – – – –
– »Ha elszúnnyad, a csendbe majd dolgozni lehet!«
(Lecsapok játékaira, kérdezem, nézem;
Mint hogyha utólszor lehetne ma vélem,
– És ünnepet szentelek kis életében.) –
Játszítom estig, bujócskán nevetek.
– Dalolom a kiságyon: »Haj, levendula, – levendula ág!«
Nyájas, tarkbarka világ, – mesevirág,
Angyalka, – madár, – csillagseregek! – – – –
– »Ha elszúnnyad, a csendbe majd dolgozni lehet!«
Itt keverem tusakodva e sápatag színeket.
– («Írni világot, mely fennmarad!« – s nyűtt agyam zakatol.
Felmerül küzködve a kép és csonkán továbblohol.
– Jobb szónak, oszlatóbbnak – kell lenni valahol!)
Szót, oszlatót a mélyből kinlódva kényszerítek. – – – –
– Most kacajok ütnek az ablakon át! –
(Fejem lecsügged, – nincs tovább, – ma nem bírom tovább!)
Zene zümmög az utcán, kering farsangi világ,
Ölel, – dalol, – rajtam nevet: «Szegény beteg!»
– («Írni világot, mely fennmarad!« – s nyűtt agyam zakatol.
Felmerül küzködve a kép és csonkán továbblohol.
– Jobb szónak, oszlatóbbnak – kell lenni valahol!)
Szót, oszlatót a mélyből kinlódva kényszerítek. – – – –
– Most kacajok ütnek az ablakon át! –
(Fejem lecsügged, – nincs tovább, – ma nem bírom tovább!)
Zene zümmög az utcán, kering farsangi világ,
Ölel, – dalol, – rajtam nevet: «Szegény beteg!»
Sötét hajnalba ébresztő óra csereg
Robotolni megyek.
Robotolni megyek.
