Kortsák Jenő: A temetőben
Kortsák Jenő: A temetőben
Egy csendes, napsugaras őszi délutánon így szólt Teréz, az idősebbik nővér a testvéréhez:
– Szép időnk van Linka. Vajon hova mehetnénk sétálni?
Linka félrehúzta az ablakról a hófehér csipkefüggönyt s kinézett az utcára. Két fiatal leány haladt arra. A vállukra fektetett keskeny rúdon hófehér őszirózsákból egy nagy koszorút cipeltek.
Linka a nevetgélő, himbáló léptekkel siető leányok után nézett s elgondolkozott.
– Menjünk a Farkasréti temetőbe – mondta kisvártatva s kérdő tekintettel a nővérére nézett.
– Nagyszerű gondolat – kiáltotta örvendezve Teréz az idősebbik nővér, – de melyik ruhánkat öltsük fel?
– Természetesen a sötétet – felelte komolyan Linka.
Rövid gondolkozás után nekifogtak az öltözködésnek. Fekete, kissé zöldesre kopott ruhát vettek magukra. Ősz hajukat simára fésülték. Sokáig álltak a tükör előtt s a fekete bársony csokor fölébe, amely ünnepiessé és komollyá változtatta arcukat, nagy gonddal ráillesztették kissé borzas tollú francia kalapjukat.
– Nézd meg, hogy jól áll-e a kalapom – parancsolta Teréz az idősebbik nővér.
Linka kissé hátralépett s hosszú ideig figyelmesen vizsgálta a testvérét.
– Ma jó napod van – szólt végre elégedetten.
Még egyszer megfordultak a tükör előtt, azután elindultak.
Mikor a kapun kiléptek, Teréz megállott és így szólt:
– Az almárium tetején néhány piros almánk van, meg némi édesség is akad a kredencben. Uzsonnázni fogunk a friss levegőn.
Visszafordultak. Linka előkeresett egy fekete gyékénykosarat s tele szedte az almárium tetején pirosló almákkal.
Végre elindultak.
Lassú kimért léptekkel mentek. Szikár, magas alakjuk feltűnt és kiemelkedett az utcán nyüzsgő embertömegből.
Linka kalapján nehány piros rózsát ringatott a langyos őszi szellő …
– Szép napunk van. Soká lesz este, minden ismerősünk sírját meglátogatjuk – mondta Teréz.
– Timbus Károlyt is felkeressük? – kérdezte Linka s kissé elmosolyodott.
– Őt is. A hosszú szőke haját nem tudom elfelejteni – mondta Teréz és ő is elmosolyodott.
Gondolatokba merülten ültek a villanyos kocsiban. Timbus Károly emléke elébük tolakodott. Nyurga, kissé félszeg alakja ott settenkedett körülöttük s hol homályosan, hol ijesztő tisztán, élesen, kivált ködbe borult emlékeik tömegéből. Magukba mélyedten, kissé lehunyt szemmel ültek egymás mellett. A villanyos rohant velük. Súlyos társzekerek dübörögtek el mellettük, nevető, elbízott arcú legénykék, piros képű lányok ültek melléjük és egymást lökdösve, vihogva mustrálták kopott zöld ruhájukat s a rózsákat Linka hófehér fürtű fején … Ők mindezekből nem hallottak semmit. Szótlanul ültek egymás mellett s összeszorított kesztyűs kezükben görcsösen szorongatták a menetjegyet.
Mikor leszálltak a kocsiról s a temető nyitott kapuja felé haladtak, ismét megszólalt Linka:
– Különös, hogy az r betűt nem tudta kiejteni. Szevetem, szevetem …
Ezen megint mosolyogtak mindketten.
A kapu előtt egy fiatal leány virágot árult. Hosszabb alkudozás után nehány szál lila színű őszirózsát vásároltak tőle, azután beléptek a kertbe.
Puha, kissé fülledt illat úszott a levegőben. Elkorhadt falevelek lassan elhervadt, a nyirkos földbe süppedt virágok illata. A nap a Svábhegy felé sietett az égen s vérvörös sugarai megvilágították a sárguló lombokat, a földhöz lapuló szerény fejfákat s csillogó fátyolba burkolták a bokrok közül elővillogó hófehér kőoszlopokat.
Már mélyen bent haladtak a kertben, amikor Teréz, aki előresietett hátra fordult és megszólalt:
– Mikor a nagyapánkat kikísértük, hó esett. Nagyon hideg volt. Még most is látom a keresztet tartó gyerek lilavörös kezét.
– Timbus Károly temetése ilyen napon eshetett, mint a mai – mondta Linka.
– Lehetséges. Emlékszem, azon a napon, sőt talán azután egy hétig sem mozdultunk ki a szobából.
A nagyapjuk sírjánál egy rövid imát mormoltak. Többi ismerősükkel is gyorsan végeztek. Csak rövid időre álltak meg egy ismerős sírdomb fölött s fekete kesztyűs kezükkel keresztet vetve, gépiesen végighadarták az elhunytak üdvéért szokásos fohászt, azután izgatottan, türelmetlenül tovább siettek.
Az ő nyugvóhelye a legkedvesebb nekem – mondta Linka s tenyerét a szeme elé tartva keresgélt tekintetével, a szürke fejfák tömegében.
Végre megérkeztek.
A korhadt fakeresztre szögezett táblán alig olvasható írással ez állott: »Itt nyugszik Timbus Károly szobrászművész. Élt 24 évet.«
A nővérek megálltak a sírdomb előtt. Teréz lehajolt az avar fű fölé s a felgyülemlett száraz virágokat félredobva, így szólt:
– Hogy múlik az idő. Ki hinné, hogy azóta negyven esztendő telt el.
Néhány pillanatig elmélyedve méláztak. Akkor ismét Teréz szólalt meg.
– Talán megpihenhetnék egy kicsit.
Kendőt terítettek a sírdombra s óvatosan, vigyázva, hogy a ruhájuk be ne piszkolódjék letelepedtek. Teréz a kezében tartott kosárkát fülénél fogva a fejfára akasztotta s mialatt az almákat az ölébe szórta, ezt mondta:
– Szegény fiú, most már megbocsátom neki, hogy cserben hagyott téged.
– Különös ember volt. Nagyon szerettük egymást, mondta Linka halkan és sóhajtott.
Teréz legyintett a kezével.
– Szerelem! – mondta gúnyosan.
Linka elpirult, azután nehezen ejtve a szót eleinte akadozva, de később, amint az emlékek mind sűrűbben és sűrűbben elébe tolakodtak sietve, kapkodva, nehogy elmondatlanul maradjon valami, beszélni kezdett.
– Az utolsó estét sohasem felejtem el. Pénteki napon történt.
– Kedden.
– Pénteken – mondta Linka határozottan. A rózsaszínű ruhám volt rajtam. A hajam még ki volt bontva, mert valami mulatságba készültünk. Berontott a szobámba.
– Én akkor láttam utoljára az előszobában. – Szólt közbe Teréz nyugodtan s mialatt a szemével kissé aggódva követte nővére kezeinek nyugtalan gesztusait s elméjében szigorúan ellenőrizte az elbeszélés folyamatát egy pirosra érett, mosolygó almát vett ki a fejfára függesztett kosárkából s kést is szerezvén hozzá nagy gondossággal hámozni kezdte az ízes gyümölcsöt.
Linka előtt pedig mind tisztábban és élesebben álltak az események. Szinte látta Timbus Károlyt, a hóbortos szobrásznövendéket, látta szerelmes könyörgő kék szemét s hallotta a hangját. Hófehér arcán egy pillanatra kisimultak a ráncok és a szemében sápadt fény lobbant fel.
Széles kapkodó gesztusokkal deklamálta:
»Linka – így szólt, szökjünk meg. Az apja nem adja nőül hozzám. Ha szeret követ engem. Ma senki sem vagyok, holnap enyém a világ. Kövessen! Bizonyítsa be, hogy szeret, tegyen emberré engem.«
Összecsapta a kezét s maga elé bámulva elhallgatott.
– Apánknak igaza volt. Könnyelmű beszámíthatatlan ember volt. Olyan művészféle – mondta Teréz, hideg, elszánt hangon.
Az alma héja, mint egy piros szalag kígyózott elő csontos, vékony ujjai közül s kerek rózsa alakban lehullott a zöld fű közé.
– Meg akart szöktetni – ismételte Teréz hidegen, szúrósan – gyönge karakter volt, sőt jellemtelen ember volt.
Linka félénken védelmezte:
– Nagyon szerettük egymást. Talán én is hibáztam, hogy nem követtem. Akkor nem ölte volna meg magát.
– Erős ember nem öli meg magát, hanem tisztességes foglalkozás után néz. Senki nem akadályozta volna meg, hogy elvegyen feleségül – kiáltotta Teréz. Szinte indulatba jött, de aztán legyintett a kezével és kettévágva a meghámozott almát, megkínálta vele a testvérét.
Most megnyugodtak s csendesen majszolták a húsos gyümölcsöt. Lassan, elgondolkozva ettek. A mosolygó érett almák egymás után előkerültek a kosárkából s a sír bús füvéből, mintha piros virágok lennének, egymásután nőttek ki összegomolyodva, szeszélyes rózsák alakjában a szalag formában lehullott almahéjak.
A nap mielőtt letűnt volna, elcsodálkozva megpihent a Sváb-hegy gerincén s még egy utolsó forró sugárkévét küldött feléjük s felmelegítette öreg, kihűlő hátukat. Csendben, szótlanul ültek egymás mellett, mint két kopott, borzas, öreg madár.
Mikor hűvösödni kezdett rendbe szedték a kosárkájukat. Hazakészültek. Elindulás előtt még egyszer végigsimogatták tekintetükkel a sírhantot és Teréz megenyhült, halk hangon így szólt:
– Szép szőke haja volt s a szemében fiatalság ragyogott.
Linka sóhajtott s maga elé meredve félhangon mormolta imáját.
Azután kifelé indultak. Szürke félhomály bújt elő a fejfák közül. A hűvös esti szél lehullott gallyakat görgetve maga előtt csendesen, hangtalanul követte szikár alakjukat.
– Mély férfias hangja volt – mondta Teréz.
– Csak az r betűt nem tudta kimondani. Szevetem, szevetem … ismételte Linka.
Elmosolyodtak s most már gyorsabban mentek a kapu felé.
Már a városban jártak, amikor Teréz ismét megszólalt:
– Kellemes délutánunk volt – mondta – ha az idő megengedi gyakrabban eljárunk ide, s fekete kesztyűs vékony ujjaival gyöngéden megigazította nővére fején a kalapot.
