Ignotus: A Tisza István Daimonionja
Ignotus: A Tisza István Daimonionja
Tisza István csak a Reichsratban fog felébredni abból az álmából, hogy hazáját megmentette … Szabad-e ilyen perspektívát még csak gondolni is? Az isten tudja. De június 4-étől, amely nap délelőttjén Tisza István egy perc alatt elfogadtatta első, második és harmadik olvasásban a véderő-javaslatot, e sorokat író napomig, június 11-éig, melynek délelőttjén viszont a házszabály-revízióval végzett, s közben a napon, mikor Kovács Gyula fegyvert fogott rá, s ő két percre rá már kerek és nyugodt mondatokban szónokolt, azzal a bizonyos lapidaritással, ahogy fantazmákban élő emberek a nyugodt egyszerűséget elképzelik – e hét nap alatt Tisza Istvánt ez esemény-hullámzás minden nevezetesebb lendületénél láttam s visszaemlékeztem egy-egy mozdulatánál s arckifejezésénél az ő régi, november 18-iki mozdulataira s hangrezdüléseire. S mind e mozdulatok és rezdületek, mind e lendületek és hevületek olyan valakire vallottak, ki magát valamely küldetés edényének véli. Tisza István hisz magában, s ezt annál könnyebben megteheti, mert ő az a fajta ember, ki ez életben másvalakit nem is ismerhet, mint önmagát. Befelé néző, csak magát halló – meg kell figyelni, mikor valakivel beszélget: tudtán kívül is mennyire csakis az a fontos számára, amit ő mond. S ahogy önmagát hallgatja: mintha egy daimonion szavát lesné – ahogy makacsul visszatér egyre ugyanazon tervhez és elhatározáshoz: mintha egy állandó parancsolónak engedelmeskednék. Savonarola – még a képrombolásban is hasonlít hozzá.
Mitől hiszi, hogy a hazát megmentette: ezt nem nehéz összeszerkeszteni. Csak a golyóra és akasztófára kell gondolni, amit egyszer emlegetett, csak hallani kellett ma, ahogy mindenre, ami magyar ember előtt szent lehet, könyörgött a nemzetnek, hogy most higgyen neki s ne akkor, mikor késő lesz, csak vissza kell gondolni még messzebbre, 1898-ra, még a Bánffy-idők obstrukciójára, mikor szintén elnök akart lenni s egy memorandumban kifejtette, hogy az obstrukció ellen erőszakot kell vetni, de ez erőszakot a Házon belül kell elkövetni, mintegy a nemzetnek önnönmagán: ezekre kell gondolni, hogy az ember rájöjjön a Tisza gondolata nyitjára. Tisza István, hogy pontosan megmondjam, amit hiszek: erőszaktól félti a nemzetet s ennek akar elébe vágni: erőszakkal. Olyan erőszaktól félti, amely nem magyar s ennek akarja elejét venni olyan erőszakkal amely magyar. Még pontosabban: azt érzi, hogy itt rendet kell teremteni, ha másképp nem, akár erőszakkal s a nemzet életének dolga, hogy ez a rendcsináló ötlet ne nem magyar elmében villanjon fel, e rendcsináló kényszerűség ne nem magyar erőt kényszerítsen vagy jogosítson cselekvésre. Jobb, ha a magyar képviselőház elnöke vonultat rendőröket a parlamentbe s katonákat a parlament elé, s jobb, ha maga a magyar parlamenti többség teszi túl magát formákon és szabályokon, sem mintha mindez, például, a király nevében történnék, ki egyben Ausztria császárja is, vagy, csak akadémikus például, olyan fejedelem nevében, ki csak Ausztriának császára s még meg sincs koronázva magyar királlyá … Tizenöt esztendő óta ezt súgja Tisza Istvánnak fülébe az ő daimonionja, s e daimonion parancsa szerint él, beszél, cselekszik, körülbelül azon mód, ahogy (erre az öcsém figyelmeztetett) Jókai Mór a hősöket, a hazafiakat, a nemzet-megváltókat megálmodja: naivan, nagyvonásúan, a mese fatalizmusával. Tisza István úgy csinál politikát, mint ahogy elmegy álarcos automobilosnak a deák, aki Nic Cartert olvasta. Rémeket lát nemzete jövőjében – s lehet, hogy igaza van. De amit e rémlátásában cselekszik, az mintha annak az embernek a politikája volna – csak éppen a más élete számára – ki a haláltól félve megöli magát.
Mert hiszen: mit gátol, ha a magyar előtt végzet nyílik meg, az az erőszak, amit a nemzet önmagán tett? Hogy tizenhárom év óta a hadsereg nem tudja megkapni a létszámemelést? Ami ebből ez idő alatt igazán kellett, azt a hadsereg megszerezte magának s ha az egész igazán kell: egy mozgósítás hangulatával egy hét alatt megszerzi. Egészen bizonyos, hogy, ha az akkori politika cirkulusaiba beleillett volna, a koalíció alatt, a szerb mozgósításkor, a parlament megadta volna a véderőreformot, olyan tessék-lássék nemzeti engedmények fejében, amik egyérőek lettek volna azzal a nemzeti örömmel, hogy a vámszövetséget ezentúl vámszerződésnek híják. Ha tehát valami végzet vár a magyarságra, nem a rendetlenség miatt vár rá, hanem vagy mert van valami magasabb konstrukcióbeli érdek, mely előtt a magyar államiság akadály, vagy van valami hatalmas akarat, melynek a magyar élet szálka a szemében. Például: ha szükség volna, hogy ezt a monarchiát jobban centralizálják. Vagy: ha volna egy erős és hatalmas akarat, mely centralizálni akarja. S ekkor: preveniált-e ennek a mi önnönmagunkon elkövetett erőszakunk? S nem inkább – de itt egy percre megszakítom a mondatot.
Megszakítom, hogy eszembe jusson a mai Magyarország egyik legnemesebb politikai elméjével való beszélgetésem, a választójog felől. Ez az igazán kiváló ész és jellem azt fejtegette, hogy nagyon jól tudja ő, mennyire nemzeti érdek volna különben a legdemokratikusabb jogkiterjesztés s mennyire nem élet kérdése egyebütt a parlamenti reform. Ám a magyar állami és nemzeti élet némiképpen csinált szerkezet. Megállhatását úgy belső, mint külső, és külső erőre támaszkodó magasabb erők ellen csak egészen magyar parlament biztosíthatja … Azt bátorkodtam erre kérdezni, hogy vajon olyan kézzelfogható és kézzel dolgozó hatalommal szemben, aminő e félelemben számításba kerülhet, egy papírkonstrukció egyáltalában megállhat-e, s egy parlament, bárminő is, egyáltalában lehet-e biztosíték? A felelet az volt, hogy: nem mindenképpen. De mégis nagy különbség, hogy annak a magasabb erőnek magától kell-e bizonyos elhatározásokra jutnia, vagy mi magunk szervírozzuk-e neki az eshetőségeket …
Itt folytathatom a Tisza Istvánra vonatkozva megszakított mondatot. Nem inkább példát mutattunk-e, mint lehet a magyaron erőt venni úgy, hogy az a színe lehet, mintha maga akarná, ami vele történik? Tisza István magyar, jó magyar, a legjobb magyar – mindent el lehet tőle vitatni, csak ezt nem. Golyó elé, akasztófa alá ugyanazon fanatizmussal állna, hazájáért, mint síp és trombita elé azért, amit hazája érdekének ítél. Az ő lelkiismerete mondhat neki téveset, de ez a lelkiismeret hazafias lelkiismeret. Ám: nem minden magyar Tisza István. Nem minden magyar lelkiismeret naiv, fantasztikus, de becsületes. Vannak politikai kapcabetyárok Magyarországon is és magyarban is akadnak józan, de tág lelkiismeretek. Nagy pénzen nemcsak jó magyar többséget lehet választatni, hanem rossz magyart is, s némi nyomással akárkit oda lehet ültetni az elnöki székbe. Ó a világért sem tótot vagy oláh embert! Dehogy! Magyart, ősi magyart, akár primae occupationis magyart is, aminők, annak idején, akadtak a muszka vezetők közt is. S ha meg van mutatva az út, hogy elég egy magyar elnök lelkiismerete s elég egy magyar parlamenti többség akarata ahhoz, hogy az legyen magyar törvény, amit ez a lelkiismeret vállal s ez a többség akar: mi szüksége akkor az ellenséges hatalomnak nyílt hadizenetre s idegen bélyegű erőszakra? Egyszerűen: a parlament útján a nemzettel magával követteti el a nemzeten azt az erőszakot, melyet különben neki kellene elkövetnie rajta. S nem kell új Bach vagy Schmerling – elég egy magyar parlamenti elnök, hogy Magyarországot beterelje az osztrák birodalomba s a magyar képviselőket a Reichsratba!
Amúgy is nehéz időket élünk. A magyar önállóság nem egy helyütt útjában van olyan fejlődésnek is, melyre magunknak is szükségünk volna Csakúgy, mint ahogy a dualista szerkezet nemcsak a birodalmi politika számára kényelmetlen, de magunkat is sokban megrövidít. Les absents ont tort – dualista önállóságunkban parlamenti hatalmunkon kívül s tulajdonképp abszolút (s nem magyar abszolút) hatalom alatt hagytuk legfontosabb életügyeinket: a hadiakat s a külpolitikaikat, s mind e dolgokban nélkülünk döntenek rólunk, rosszabbul, mintha egy birodalomba volnának beolvasztva. Bosznia, melyet magyar terv, magyar politika és magyar vér szerzett meg a monarchiának, nemcsak hogy nem fér össze szerkezetével, de gyarapítja azt a délszláv elemet, melynek ugyancsak nem futja a számadása a dualista szerkezetben. Azok az európai szükségek, melyek itt a Duna mentén egy erős nagyhatalmiságot indikálnak, elejétől fogva feleslegesen bonyolító kényelmetlenségnek érezték e monarchia kettősségét. Nem lehet véletlen, nem lehet tudatlanság s nehéz felfogás sem, ami miatt idegen emberrel sehogy sem tudjuk megértetni közjogi különösségeinket. Ránk jár a rúd mindenfelől: a monarchia szükségei, a világközi politika parancsai, a nemzetközi demokratikus együttérzés és igazsági felfogások felől. Rettenetes, hogy ilyenkor nem találjuk meg magunkat és kicsinyes dolgokon veszekszünk – ebben igaza van Tisza Istvánnak. De még rettenetesebb, ha példát mutatunk rá: mint lehet a magyarral elbánni, s valósággal szervírozzuk, mint lehet megölni úgy, hogy az a szine legyen, mintha maga ölte volna meg magát. Ez az, amit a Tisza István daimonionja sem meg nem súg, sem meg nem mutat az ő fanatizmusának. Olyan, mint egy rossz végzet, mint egy delphoibeli jóslat, mely egy veszedelem megmutatásával arra szorítja az emberét, hogy mikor minden áron s száz mesterkedéssel kerülni akarja e veszedelmet, ezeknek az útján fusson egyenesen a karjába.
