Ady Endre: Szerelmek az őszben • (A »Margita élni akar« regény újabb része)
(A »Margita élni akar« regény újabb része)
Akkor sem, ha eleven isten kapja
S fekete parádés sír-lovagok
Állnak körül: jó-barátok csapatja,
Mely eltemetne pompás-örömest
S mely azt hiszi, hogy Margita regénye
Agónia, búcsúzkodás, rogyodt sor:
Hohó, urak, látjuk még egymást sokszor.)
Bennem lakó életek ős csodáját,
Az Ősz: az igen és nem a Tavasz
Széles kedvvel tágulnak meg a pályák,
Pályák, célok, emlékek, ingerek,
Békék s bánatok arany-égig nőnek,)
Őszbe lopódzó játékán a Nyárnak
Gyülemlett meg bús kedve Ottokárnak.
(Például Svájcnak szelídebb vidékén)
Hol beborítnak hajrás sziveket
Meghitt távolság, remény és csönd békén.
Margitáért idejött Ottokár
S itt kezdődtek a csodálatos esték,
Átvonulók vissza a magyar tájra
Csalva, kábítva, kápráztatva, fájva.
Gyermekei egy titkos anya-Estnek,
Kit százezer holt esztendők után
Árvái még mindig balgán keresnek.
(Az estén, mikor Tisza Kálmán művét
Drót-hírekből biztosan veszni láttuk,
Azt mondottuk, – hivők lévén az esték, – :
Most már jön a szép, magyar függetlenség.)
S utálatosan spekulativ bölcsek
Ősi jaját hadd hangoztassuk itt:
Események mindig csak bennről jönnek.)
Szegény nemes arcú piktor-fiú,
Be vágyattatták őt az árva esték
S hogy művész-lelkét darabokra szedjük:
A lehetlenség Margitával eggyütt.
Vallott Margita, már itthon, egy estén,
– Ellopattam a leányságomat
S most akaratos szerelembe esvén
Úgy gondolom: nem érett az Idő,
Várni kell alkut, talán visszamenni.
(Hogy Prinz Franz, Kossuth, akkor miniszter lett,
Ilyen volt egész ország, ilyen gyermek)
Vallott tovább Margita Ottokárnak, –
S bár nyilván kérnek, várnak valahol,
De egyelőre mindhiába várnak.
Az Idő piros máglyákra viszi,
Kik nem tartanak vele eggyütt lépést:
Addig is, míg az időmet kivárom,
Akarom és várom a régi párom.
S a csók-lesek a Margita szavára:
Ime itt egy gyermekes amazon,
Ki vár, várós, várják s nem várhat várva,
Ki biztos búhoz bátran visszamegy
Prédájaként ál álmú őrületnek.
(Hogy eszméltek a csalt magyarok is lent,
Tisza Istvánt vették vissza, mint Istent.)
Líra elől kitérni, líra vádja,
De valahol ez időtáj körül
Libbent rosszat életem deszkaszála.
Hiszen féléve gyóggyal vidulok
Jó Kozmutza szanatóriumában,
De ha akkor jól tudok térdre-hullni
Tört gőgökkel: ma nem kéne gyógyulni.)
Pelenkátokra akkor himeztük meg,
Néhányan eggyütt, vert hímezetét
Figyelésnek, ólomnak és ezüstnek.
Az Életet én nem cudarozom
S minden tettért kész nálam a bocsánat
S tán bölcsebb úr lehet türelmes és víg.
Zöld hecceket én már nem tűrök végig.)
Rontotta el magyaroknak a dolgunk
S Augiász vén óla bűzlik itt,
Melyből ki mindig kevesebbet hordunk.
S hogy egy igazi falurossza sincs,
Ki magyarosan mindent fölfricskázzon,
Csak porosz, junker vetemedett mása,
Ha lesz sírunk, hát sírunkat ez ássa.)
Justh akarjon, ha van, hogy mit akarjon
S aztán lehet, hogy hamar túlesünk
Két nemzedékes, kavart, léha sarjon.)
Lágyan, félőn kérdezte Margitát
Ottokár, hogy fantomát őrizhesse.
– Barátom, – szólt ez, – nincs itt kész még semmi
Legokosabb a Multhoz visszamenni.
Valahogy, bután, bokáig megszállta:
Hát visszaküldi e fél-hajadont
A vágytalan, rossz vágyu vissza-vágyba
És Hold-sütésnél vígan hitte el,
Amit másnak sem volna kár elhinni:
Ha szerelmünk egy asszonyhoz tulságos,
Vigyük vissza tisztelt férje-urához.
Páros vándorlás lomb-hullajtó parkban,
Margita száján síró kacagás:
– Tudtam, de meghallani nem akartam.
– Mért kergette el már a szívemet
S mért kergette el szívét a szívemtől?
Ottokár nagy, szerelmes vallomása
Üzte bele a nőt a régi nászba.
Szent, nyugodalmas, nagy boldogság volna,
De tenni és szólni hozzá sokat
És letörni a mai ember sorsa.
Óh, földi dolgok, ha nem kellene
Birtoktokért megmozdítni az ujjat
S úgy magatoktól ölünkbe esnétek:
Be szép volna és – be kevés az Élet.)