Bálint Aladár: A Szépművészeti Múzeum új szerzeményei
Bálint Aladár: A Szépművészeti Múzeum új szerzeményei
A Szépművészeti Múzeum különtermében kiállította a régi képeket, amelyeket idén szerzett.
Ez a terem öble a múzeumi képtengernek, mely magába oldja annyi érzés, cél, terv szédítő különbözőségét, a külső, fogható világnak, ennek a színes forgatagnak annyiféleképpen fogalmazott, elaprózott képét, nyomát.
Ezután már rájuk terül a múzeumi békesség takarója, kiegyenlítődik a képek sok százados drámája. A vásznon elinduló ecset első rezdülésétől kezdve mi minden ékelődhetik bele egy kép történetébe, Sevillából Harlemből, Pármából, Kölnből amíg három-négyszáz esztendők múltán Budapestre a múzeumba kerül, hány ember keze, szeme illeti, hány gazdát cserél bolyongása közepett?
Módfelett izgat a vászon meg festékkéreg matériája, a vonal, szín, árnyék, fény optikai jelenségei metafizikai jelentőségre dagadnak, többnek vélem, másnak, mint látható tapintható valaminek. S a drágakövekkel kirakott nyaklánccal ékes spanyol úr képe előtt pillanatnyi kábulatát érzem a világtörténelemnek.
Huszonhat darabbal gazdagodott a múzeum. Ezt a gazdagodást csak katalógusbeli szaporodásnak kell tekintenünk, mert e huszonhat. kép között igazán értékes őt vagy hat kép. Még így is tekintélyes szám.
A képek túlnyomó része németalföldi mesterektől való. Spanyolok, Carreno de Miranda, Goya és egy ismeretlen primitív festő. Németek: öregebb Holbein és Hans Suess von Kulmbach. Egy ötödrangú olasz kép, egy harmadrangú angol, egyéb semmi.
A múzeum francia gyűjteménye rendkívül szegény, anyaga jelentéktelen. Ezúttal sem változott a helyzet.
Hollandusok: Frans Hals, Balthasar van der Veen és néhány szürke név.
Frans Hals férfiarcképén csupán a ruha selymes feketesége vall a mesterre. A felvillanó tompa fény, amely még mélyebbé teszi a drapéria tónusát. Maga a fej kemény, hidegen modellált, iskolás, Balthasar van der Veen tájképe tipikus hollandi tájkép. Külsőségei egészen sablonosak, az obligát folyópart, szélmalom stb. Azonban a külső momentumokat erős lírai temperamentum fogja át. A fák, a házak rajza amilyen egzakt, a tömegek oly fensőbbséggel vannak hangsúlyozva és tagolva, hogy önkéntelenül Courbet, Daubigny neve ötlik fel. Rembrandti borongás ömlik el a képen, önkéntelen, ki nem élezett melankólia.
Carreno de Miranda férfiarcképe szerencsés vétel. Ettől a mestertől már ez a harmadik képünk. Velazquez tanítványa és udvari festőségben utódja volt. Nem jutott tovább tanítómesterénél, újabb területeket sem foglalt el, de örökségét becsülettel kiművelte.
A férfiarckép ünnepiesen komoly, a ruha feketesége beleolvad a háttérbe, melyből kivilágít a lapidáris rajzú fej.
Palettájára mint rendesen, most sem rakott többet három-négy színnél. Fekete-fehér a domináló színek, azután kevés kármin és még valami kiegészítő szín. A hús lágysága, a ruha selymessége mesteri.
Carreno de Miranda – és Goya. A két mester között mekkora zökkenő.
Goya képén minden forma táncol, vibrál, minden szín bizonytalan. Zseniálisan felcsapott elmosódó foltok közül egy asszony okkerszínű kabátja az egyedüli pozitív pont. Üdén csendül ki a sötétbe hajló egymást faló színek közül.
A kép egyik színvázlata annak a sorozatnak, melynek motívumait a spanyol-francia háborúból merítette Goya.
A kompozíció is laza. Csupán a dombon ágaló figura helyezi egyensúlyba, az alul kavargó alakok által felborított statikai egységet, ez tagolja amennyire lehet a határozatlan tömegeket. A flamand Siberechts tájképe rikító cáfolata minden faji elméletnek. E tájképben nincs semmi a színes forró flamand temperamentumból. Szolid, békességes hollandi tájkép, melyen minden a helyén van, minden világosan és értelmesen ki van fejezve, sehol semmiféle bizonytalanság. Kissé hideg, de a motívumok önmagukban és ahogy egymás mellé helyeződnek, föltétlenül artisztikusak, ha nem is izgatók. Ennyit a jobb képekről.
A többi sem annyira rossz, hogy ha belehelyezik abba a környezetbe, ahova való, ne tenné azt teljesebbé.
Mi, akik nem születtünk bele egy világhírű kész nagy múzeumba, aggódó örömmel fogadjuk annak a múzeumnak gyarapodását, amely úgyszólván szemünk előtt növekedett és még növekedik egyre fiatalos mohósággal.
