2.
2.
Az udvar lábánál, künn már az utcán, mindjárt visszafordultak, megállottak és onnan vizitálták, milyen ez a kő, mennyivel magasabb a kerítésnél. Hát még legalább egy fél méter látszott a hegyéből.
– Igazán szép kő! – mondta Trenkáné.
– Hagyja már avval a kővel, az istenit neki! – szólt rá mérgesen Veres Terus; megállott, mozdulatával szoknyája hátracsapódott, úgy, hogy szabadon maradt lába, amelyen csak úgy strinfli nélkül, kalucsni volt. – Szép kő, szép kő; mit ugatnak folyton?
– Fogd be már a szádat, Terus – igyekezett elhallgattatni az anyja.
– Majd éppen – felelt ingerülten a lány, még jobban felbosszankodva azon, hogy az anyja mer szólani, az anyja, akit ő tart el; komisz, elkeseredett, perelő hangon folytatta:
– Mit henceg az a koszos a kővel? Hencegni akar! Betevő falatja nincs, a kő felét hitelbe vette és ezer forintos sírkő kell neki? Nem jó olyan, mint másnak? Neki különb kell, hát mért kell; mi ő, ki ő; egy koszos pékné; jött-ment sváb pereputty …
– Én úgy tudom, azért csináltatott ilyen drága követ – mondta Trenkáné, mert az árát a lányának gyűjtötte. – Hátha meg is halt, mondta: legyen az övé, ami az övé.
– Az nem úgy van – mondta egy kis száraz asszony, Fajtné, akinek az ura fűszeres volt – igaza van Terikének: mindenki addig nyújtózkodjék, ameddig a takaró ér. Mit flancol? Azért, hogy az egész város beszéljen róla?
– Hát ebben van valami – mondta Trenkáné kicsit meggyőzve.
Hamar eloszoltak, ki erre, ki arra; mentek hazafelé, nekiállani annak a nyomorúságos életnek, amelyben a legnagyobb öröm az volt, ha leülhettek, vagy este korán, agyonfáradva, a vetkezésben néhány kellemetlen, panaszos vágással temetve a napot, ágyba dűlhettek. De napközben többször összejöttek, és megtárgyalták a kő históriáját. Akadtak többen, akik Veres Teréznek adtak igazat.
Ősztájt volt ez. A nép nagyobb része kukoricatöréssel volt elfoglalva, még az iparosok is ebben munkálkodtak, mert mindegyiknek volt egy darab földje, amit maga művelt és ha a portékára ráfizetett, pótolta a hiányt a föld. Majd minden udvaron halomban állt a kukorica és hol itt, hol ott gyűltek össze a szomszédok kukoricát fosztani.
Estefelé átjött Bírónéhoz Veres Teri és hítta fosztani.
Az asszony künn volt az udvaron, ott ült a kő mellett és úgy búsult.
– Jöjjön már Bíróné asszony, ne búslakodjon mindig – szólt rá a lány; megkapta a karját és rántani akarta magával.
– Hagyjon Teruska, hagyjon magamra a bánatommal – mondta az asszony, akit valami regényes hangulatba hajtott fájdalma és cselekedetének értéke. – Ma én ezzel a kővel fogok társalogni.
Már sírt, ami különben könnyen ment nála. Nem volt intelligensebb, mint a többi iparos asszony, de nagyon mélyen tudott érezni; családja olyan volt, amelyre azt szokták mondani: szerencsétlen család, majd mindenik tagjával történt valami. Innen szállt rá örökségképpen a bánat mélyebb érzése s hogy magát is egyre bántotta a sors, a bánat lett a kenyere, a foglalkozása, az öröme, a bánata nélkül nem tudott volna élni.
Így gondolta ki valahogyan, valami áhitatos érzéssel, hogy minden pénzén egy sírkövet fog emelni a lányának.
– Nem mehetek Teruska – mondta még egyszer a lánynak.
– Hát jól van – hagyta ott a lány és ment hazafelé.
Az udvaron már széjjel volt teregetve a kukorica. A háziakon kívül volt vagy nyolc kéz; jobbára szomszédból, csak egy idegen volt köztük, a pénzügyőri szemlész, aki azért volt itt, mert néhanapján idejárt udvarolni.
Holdvilágnál folyt a szóbeszéd és közben fosztották a kukoricát. Eső, hó, termés, adó, szolgabíró, Friss Újság, a király: ezekről került szó egymás után. A finánc a lány mellett áll és ők is résztvettek a beszélgetésben. Egyszerre a lány azt érzi, hogy a szomszédja hozzányúlt. Egy pillanatig azon gondolkozott, mit tegyen; nem volna ellenére, ha tudná biztosan, hogy nem akarja elvenni, de hátha mégis van ilyen szándéka, akkor tanácsos lesz rendreutasítani.
– Pardon – mondta.
– Pardon – szólt a finánc.
A lány arra a másikra gondolt, aki künn van a temetőben és akinek sírjára ezer forintos kő kerül. Az nem jutott volna arra a sorsra, amire ő, az azóta már rég férjhez mehetett volna, annak ezer forintos kő a fejénél, neki egy mázolt fejfa.
– Bírónénak nem tetszett átjönni – szólalt meg.
– A kövivel mulat – röhögött egy veres ember, a fűszeres.
– Haha – nevettek valamennyien.
– Son mán – mondta egy hadri csizmadia segéd – son ken kan pál! – nyújtotta tovább, valami értelmetlen szózagyvalékot, amelyhez hozzászokott és olyankor szokta volt mondani, ha indulataira nem talált hirtelen szót. Majd minden mesterlegénynek volt ilyen szójárása.
– Hagyják csak, nagyon büszke az a kövire – folytatta Veres Teréz. – Most, hogy odamentem, alig akart velem szóba állani.
– Na csak na! – mondták többen.
– De bizony.
– Mire henceg?
– Nekünk ugyan nem henceg!
– Majd letörjük a gőgjét!
– Az ám letörjük …
– A kövét – rímelt a finánc.
Nem beszéltek többet róla. Másnap volt a leállítás. A szomszédok valamennyien ott voltak, de kívülük rengetegen jöttek oda, mert a keresztesiek szerették az ilyféle látványosságot.
Mikor hazafelé mentek a temetőből Veres Terus újra beszólt Bírónéhoz.
– Hát ma tetszik-e jönni fosztani?
– Nem ér Teruska.
– Mért nem?
– Nagyon el vagyok fogódva. Eszembe jutott az én drága lányom, aki olyan volt, mint egy hercegnő …
– Hercegnő? … – felelt haragos ellenkezéssel a lány.
Este az egész gyülekezetnek előadta, mit mondott Bíróné:
– Hercegnő …
– Pékhercegnő – találta ki a veres fűszeres.
Ezen jót röhögtek. Az öreg Veres szólott most, aki különben ritkán mert szólani, mert rajta nemcsak a lánya, de még az asszony is hatalmaskodott. Minél kevesebbet kerülközött hát velük, naphosszat füzetes regényt olvasott és csak ebédhez meg a vacsorához ült össze a többiekkel. Most valamiféle szólásjogot érzett:
– Hát csakugyan a legszebb kő a Bíró Juliskáé!
– Hogy gondolja azt szomszéd? – kérdezte valaki a sötétből.
– Hát úgy, hogy míg a leállítás tartott, addig magam egy kicsit körülnéztem. Nem hittem a szememnek, colostokkal mértem; hát szomszéd, a maga édesanyjának szép köve van, de az csak egy méter negyven centi, a Varga gazduramé egy méter nyolcvan, a Nyárádi tekintetes úré szintén egy méter nyolcvan, ennek a koszos péknének van a legkülönb köve a temetőben …
– Nagy szégyen.
– Nekünk szégyen.
Azzal a kis zúgással, ami még ezután következett, elfeledték volna az egészet, ha úgy nem fordul a dolog, hogy a rákövetkező napokon sem néz feléjük Bíróné. Az szegény, hallott valamit, hogy a szomszédok összeesküdtek ellene, nem mert hát közéjük menni. Hanem ehelyett minden nap, szinte bújva-szökve kiment a temetőbe, ráborult a kőre, a lányát szólongatta, hogy kérje meg az istent, tegyen valamit ellenségeivel.
Így ment ez körülbelül egy hétig. A szomszédok minden nap láthatták, hogy Bíróné kimegy a temetőbe, meg visszajön, más egyebet se hall, se lát; ellenben az egész város beszéli, hogy milyen jó, milyen páratlan anya, mennyire búsul a gyereke után, hogy ilyen csak a regényekben fordul elő. Mindenki őt dicséri … hát ennek már sohasem lesz vége?
A harmadik szomszédban volt kukoricafosztás és összejött az a társaság, amely más este is együtt volt éppen ott, ahol a fosztás állt. Ott voltak Veresék, ott volt a finánc, ott volt a zsidó egyházfi, a veres fűszeres, meg a csizmadia, meg egy vásáros ember, aki mindig éjjel pakkolt s ment egyik vásárról a másikra.
Tizenegy óra tájban abbahagyták a fosztást és menőben voltak.
A Veres lány kinézett az utcára; kis távolban, a szemközti oldalon még világított a Bíróné ablaka.
– Mondok valamit! – tért vissza hirtelen az emberekhez.
– Ki jön … a temetőbe? – a sarokba ment és egy furkósbotot emelt elő; majd szembe fordult a többiekkel.
Egy pillanat; ő elöl, a többiek utána.
– Add ide azt a fütyköst! – mondta az apja, aki már kedvet érzett ahhoz, hogy valamit ő cselekedjék. A lány átadta neki a botot. Most az öreg került előre. Utána olyan ember ment, akinek éjjel volt foglalatossága, mint a vásárosnak és olyan, akinek egyházi dolga volt, templomnál, halottakkal, mint a zsidó egyházfinak; nem féltek hát a sötéttől, vagy a temetőtől. A többiek hátrább kullogtak.
Amint feltűnt a kő, gyorsabban mentek feléje.
– Te kutya! – kiáltott rája az öreg Veres és most már e káromkodással feldühítve magát, gyorsan, méreggel emelődött feje fölé a fütykös és lecsapódott az üveggel borított fényképre.
Az üveg nagy zajjal beszakadt, mindenki állva maradt, egy kis félsszel, mi történik.
Hallga … Egy faluvégi kocsmából ismerős nóta hallatszott ki; a kutyák ugattak, a toronyóra jólismert hangján tizenkettőt vert: egy kis csodálkozó izgalmon felül semmi olyast nem éreztek, mintha valami történt volna.
