Ignotus: A politika mögül
Ignotus: A politika mögül
– nov. 27.
A spingei vadászatoknak sebesültjük van: Ausztria-Magyarország. Sziven találták. Stoss ins Herz.
Nem derült ki rögtön. Ugyan: akik tisztában voltak a német politika utjaival, nem vártak egyebet. Annál csodálatosabb, hogy olyan úr s annyi mindenről tudó, mint a trónörökös, mégis tudakozódni ment ki Berlinbe. Amit ő megtudott, azt a világ csak vagy egy héttel később tudta meg – ha tudott sorok közt olvasni. Ha tudott olvasni, teszem, a bölcs bécsi külügyminisztérium örömujjongó közléseiben, melyekkel a vele baráti sajtóban a berlini félhivatalos Norddeutsche Allgemeine Zeitung fejtegetéseit terjesztette tovább, de ovatos elhagyásával a berlini ujság ama fontos kijelentésének, hogy tudtával a monarchiánk nem készül ultimátumra senkivel szemben. Hogyan? mikor ez a monarchia kijelentette, hogy néhány napon belül feletetet kiván Szerbiától úgy az albán, mint a kikötői dologban, Szerbia pedig a füle botját se mozgatta e követelésre? Mit jelent ez?
Rövidesen kitudódott. Kevésre rá ugyanis a mi kardcsörtető félhivatalosaiknak megint mintha visszatért volna az eszük. Hirtelen bölcsek lettek, s a nagy lárma után, szinte átmenet nélkül, olyan szeliden kezdtek suttogni, hogy az esti szellő ultimátum hozzá képest. Ma már rendre magyarázzák, hogy, édes istenem, a szerbek válasza nem is olyan sürgős; ráérnek vele, ha majd meglesz a balkáni béke s a békefeltételek egész komplexuma Európa előtt fekszik… Európa előtt… hát nem azt irták a Berchtold gróf ujságjai, hogy a mi követelésünk Minimalforderung, s a mi külön dolgunk Szerbiával, melyhez senkinek semmi közé?! Most meg egyszerre mégis köze van hozzá Európának? És, mint egypárat nyelve hozzáteszik: konferencián? Hát mégis elmegyünk konferenciára is – holott mikor a franciák ilyesmit emlegettek volt, mi dühösen sokkal neveletlenebbül, mint amilyen jól nevelt gentleman a derék Berchtold gróf rájuk ripakodtunk, hogy abból ugyan nem esznek! Ime: esznek. Igaz: a Berchtold gróf ujságbeli barátai sietnek hozzátenni, hogy a konferenciára, »természetesen,« csak úgy megyünk el, ha eleve biztosítva lesz, hogy az »a mi álláspontunkat honorálja.« Természetesen. Ezt, természetesen, megint úgy és azért mondjuk, hogy ismét legyen miben megveretnünk és megaláztatnunk. Miután a Ballplatzról széttrombitálták, hogy mi csak »akkor« megyünk, most már bizonyos, hogy anélkül is el fogunk menni. Ezt az egy vereségünket még sietve szervirozzák a világnak, mert hátha többre nem lesz alkalmunk? Mit jelent mindez? Azt, hogy Németország pórázon tart bennünket s nem támaszkodhatunk rá. Azt jelenti, hogy Springében olyasmit mondhattak nekünk, hogy: »nekünk németeknek, igaz, nem érdekünk, hogy az orosz megverjen benneteket. De az sem, hogy ti megvertétek az oroszt vagy megverjetek bárkit a világon. Ha Oroszország nektek támad: akkor számíthattok ránk. De ha ti támadtok neki bárkinek s ti köttök bele akárkibe, az akkor a ti dolgotok. Hekuba… porosz gránátos … spódium.« Erre kellett visszavonnunk hajthatatlanságunkat s megtalálnunk a jobbik eszünket.
*
Itt közbevetek valamit. Nehogy a nyájas és, velem együtt, a háborutól irtózó olvasó azt higgye, hogy e sorok ezen akadnak fenn – azon, hogy a jobbik eszünket megtaláltuk. Ez jó és helyes és okos volt, a szerb kikötő, sőt végső esetben Albánia függetlensége is: bizonyos fokig minékünk is hekuba… kecskeméti baka… spódium. De nem jó, nem helyes, nem okos, hogy nekünk ezt a jobbik eszünket mindig megtalálnunk kell, utólag, minekutána elébb lármásan hetvenkedtünk és fenyegetődztünk. Ez – a meggondolatlan, a körülményeinkkel nem számoló, a szövetségeink teherbirását, a szövetségeseink messzibb terveit számba nem vévő hebehurgyaságunk: ez a rettenetes, az elképesztő, a vereséget vereség után szerző. Micsoda rossz lélek sugja a derék Berchtold grófnak, hogy, mikor előzetes fogadkozásai után már törvényszerüen olyasmi következik, amire nem számított, s erre ő utólag van olyan bölcs, hogy az uj státushoz alkalmazkodjék: ez utólagos bölcsességhez mindig hozzárögtönözzön valami uj meggondolatlanságot, mely után utólag megint meg kell találnunk a jobbik eszünket? Miért kellett Baltisport után, mikor világos volt, hogy a német, aki nélkül mi mozdulni sem tudunk, levette kezét Törökországról: nekünk odaugranunk, hogy reformokat kezdeményezzünk Törökországban? Miért kellett, mikor a balkáni szövetség felrugta a mi kezdeményezésünket, odaugranunk s kijelentenünk, hogy mi nem türjük a status quo megváltoztatását? Miért kellett, mikor a status qout mégis megváltoztatták s mi igenis türtük, odaugranunk s kijelentenünk, hogy viszont rögtön vegye le Szerbia a kezét Albániáról s az adriai kikötőről? S miért kell, mikor most ez ellen sem teszünk, s szépen s illedelmesen elmegyünk konferenciázni, felpattannunk és kijeletenünk, hogy viszont csak úgy megyünk, ha elébb honorálják a mi Minimalforderungjainkat? S ha nem honorálnák elébb? Négy étappe volt eddig s ugyanannyi solyos diplomáciai vereség, annyi veszteséggel, ami felér négy háboruval. Még mindig nem volt elég?
*
S nem szólnak e sorok – ebben se legyen félreértés – Németország ellen sem. Németországnak nem azért volt Bismarckja, hogy most a derék Berchtold gróf rögtönzéseitől vezettesse magát. Németországnak igazán jobb, több és nagyobb dolga van.
Velünk s a Balkánon az a dolga – s ezért egyezett meg Baltisportban az oroszszal – hogy mi ne lehessünk szláv nagyhatalom. Neki ez azért érdeke (s két hétről két hétre e hasábokon mozzanatonkint nyomonkövettük, mint munkálja ez érdekét), hogy mindig rászoruljunk s mindig csakis őrá támaszkodhassunk. Más okból ugyan, de ugyanez az érdeke Oroszországnak is, Olaszországnak is, vagyis az, hogy mi ne lehessünk balkáni szláv hatalom – ezért erős, egyfelől, a hármas-szövetség, de ezért esik össze, másfelől szövetségeseinknek baráti támogatása s Oroszország ellenséges fenyegetődzése abban a törekvésben, hogy monarhiánk közt s a balkáni szlávság közt örökre elmérgesedjék a viszony. Ha Oroszország fegyveresen is le akarna törni bennünket, az a németnek is sok volna a jóból s ezt nem is engedi elkövetkezni. De sem, hogy mi végezzünk Oroszországgal s urrá legyünk a Balkánon. Bizonyos, hogy, ha uj berlini kongresszusra kerül sor (mely lehet esetleg párisi konferencia is), azon a jó Kiderlen-Wächter nem lesz éppen Bismarck, de a derék Berchtold gróf sem lesz Andrássy.
Még nagyobb perspektivában pedig: az állandóan izoláltatástól fenyegetett német birodalom mintha elérkezettnek látná az időt, hogy leszámoljon Angliával. Ugyanaz a kiváló Balkán-ismerő, kinek felfogásait többször tolmácsoltam e számvetéseimben, most figyelmeztet arra, hogy Európának nemcsak keleti fele mozgatja hadi erejét, de Belgium sőt Dánia is mozgósít s a nagy s a kis hatalmak úgy kezdenek állani, mind valamennyien, két hadisorban, mint a sakktáblán a feketék s a fehérek. S e felvonulásnak, hite szerint, a német a szerzője, a megindítója s a számbavevője, azzal a céllal, hogy amely nap az teljesen kibontakozott, így szólhasson Angliához: »válassz! Választhatsz egy világháboru közt, melyben egyre-kettőre olyan elszigetelten fogsz állani, mint amilyenné engem akartál tenni (aminthogy, láthatod, az orosz máris leköti Kina és Japán) – vagy a közt, hogy leülj velem békében s őszinteségben s végre becsületesen, intrika, kibuvó és hátsógondolat nélkül megbeszéljük, nem tudnánk-e megférni ezen a földtekén, mely végre is elég nagy mind a kettőnknek!«
Óriási perspektiva – olyan nagy, hogy még a mi diplomáciánk baklövései is eltörpülnek benne. Ami nem azt jelenti, hogy nekünk elég bajt ne okoznának, – de az a szerencsénk, ami a szerencsétlenségünk: hogy a Ballplatz sokkal jelentéktelenebbül képvisel bennünket, semhogy béke vagy háboru iránt számbavennék szavát. A nagyok csak birkózni akarnak, nem háboruskodni, s így menekülünk meg mi is, reméljük, a háborutól.
