Lengyel Menyhért: Judit • – Hebbel drámája a Nemzeti Színházban –
Lengyel Menyhért: Judit •
– Hebbel drámája a Nemzeti Színházban –
– Hebbel drámája a Nemzeti Színházban –
Judit előtt úgy áll a mai drámaíró, olyan megszédüléssel és elcsodálkozással, mint ahogy egy modern építész állhat a piramisok előtt: – hogy lehetett ezt így létrehozni? A hasonlat nem is távol eső – Judit gránitkövekből épült. És a kicsúfolásával az egész modern dramaturgiának, amely különféle fogásokra, ravaszságra, rejtettségre, ugrásokra tanítja az embert. Íme – hangzik Juditból a tanulság – nem a technika a fontos, nem az ügyesség, nem a ravasz kompozíció, hanem az ősi tehetség, a nagy benső erő, amely mint az izzó tűz, úgyis összeforrasztja a dráma elemeit, összeköti, összefűzi a részeket, hitelessé teszi a történetet és megmagyarázza a lehetetlenségeket. Soha dráma nagyobb egyszerűséggel nem volt előadva, mint ahogy Hebbel előadja Judit és Holofernes történetét. Egymás mellé rakja a történést. Nem is nagyon cselekedtet – szavakkal viszi előre a drámát. Belső dolgokat elbeszéltet, az alakjait saját magukkal magyaráztatja. Ez annyira nem drámai, olyan ellentéte a modern drámának – s a dráma maga mégis olyan igazán tragikus s annyira modern, hogy egy most divatba jött pszichológiai magyarázat adja meg hozzá a kulcsot.
A darab 1840-ben készült. Az írója huszonhat éves volt. Minden mai drámaírónak szédülve és restelkedéssel arra kell gondolnia – amit a mai regényírók szoktak érezni Stendhal és Flaubert olvasásánál, hogy: most pedig letenni a tollat …
Az új pszichológiai magyarázat – aminek a dráma hetven évvel jár előtte – nagyon egyszerű s anyagát a Judit példátlanul erős szexuális alapmotívumai adják. Nem lehet másra gondolnunk, mint arra, hogy ez a Judit a maga nyugtalanságában és hősiességében nem keres mást, mint a nemi kielégülését s az okon kapaszkodik bele Jehova szakállába s teszi magát népe vértanújává, mert azt hallja, hogy a falak előtt egy hatalmas, erős, férfias, véres és vad pogány áll, aki biztosan erőt fog venni az ő nőtésségén, amivel sem Manasse, sem a puha Efraim nem bírt elbánni. Úgy vonzódik ehhez a hímhez, mint a vas a mágneshez, oly határozottan ragadja meg az alkalmat, hogy hozzá mehessen s úgy tör a célja felé, hogy a magyarázatával szemben, amit magának kigondolt, kétségtelenül az ősi ösztön mozgatja és viszi feltartózhatatlanul a Holofernes ágyába. És a drámában ez van meg – ez a kérlelhetetlen kényszerűség – ez az alattomos ősi erő, mely filozófián keresztül és elhatározásokon keresztül kér magának végzetes kielégítést. A Holofernes megöletése is ép ily biztosan és szükségszerűleg készíttetik elő Judit tudja, megbizonyosodott róla, hogy ettől az embertől se szerelmet, se ragaszkodást nem kaphat, még talán további ötnapi vonzalmat sem, – még talán a mindent feledtető vad mámor megismétlését sem ez az ember amint reggel felébred, könyörtelenül kidobja őt, kineveti, más asszony után néz – ezt az embert muszáj megölnie, nem népéért, nem Istenéért, hanem saját magáért és épen azért, mert máris halálosan szereti és nem bírja el a gondolatot, hogy őt majd más karjában tudja. Ez még csak nem is szadizmus, nem is patológia – ezt Bozváry Magda is megcselekszi a maga orvosnövendékével, akire rálő, miután elhagyta őt, – Judit véres biztonsággal tudja, hogy Holofernest nem tarthatja a hatalmában – megöli. Ez a közönséges és ellenállhatatlan nemi csata a darab alapépülete – és ez mindnyájunk előtt oly nyilvánvaló, világos és meggyőző, hogy a költő ezenfelül azt csinálhatott, amit akart, olyan zsidó történetet, amilyet neki tetszett s olyan drámai szerkesztést, amiben kedve tellett – mindent elfogadunk tőle – csodálattal és meghatottan, mert velejében igaznak érezzük.
Nem vagyok egy véleményen kollégáim legtöbbjével, akik a Nemzeti Színház előadását gyengének ítélték. Volt benne reinhardtizmus az igaz, de ez nem baj – ha tanul az ember valakitől, inkább attól tanuljon, aki legtöbbet tud, – mint például az udvari színházaktól, akik sokkal kevesebbet tudnak, mint Reinhardt. A népjelenés – igaz, távolról sem volt olyan jó, mint Reinhardtnál, de mi már ott tartunk, hogy az, hogy húsz-harminc zsidóval több ágál e a színpadon, vagy kevesebb – s jobban ordítanak és nyöszörögne-e, vagy kevésbé jobban – részünkre ez nem dönti el az előadás művészi mérlegét. Eldöntötte Márkus Emma, aki nagyszerű volt és Ivánfi, aki a Holofernes megközelíthetetlenségén kívül ennek az alaknak példátlan lelki anarchiáját s ezen épülő egész filozófiáját kitűnően éreztette. Én nem tudom, nálunk a Nemzeti Színháztól azt követelik, hogy az egekig érjen, messze maga mögött hagyva Reinhardtot, Beerbohm Treet, Stanislavskyt – és mindenkit. Jobb, mint az összes német udvari színházak együttvéve. Ez nem elég?
