Ujhelyi Nándor: Maeterlinck: Szegények kincse
Ujhelyi Nándor: Maeterlinck: Szegények kincse
(Egy bizonyos férfiú és filozófus mondotta nekem az alantiakat és még egyebeket is a fenti könyv alkalmából egy hideg, finom, téli alkonyatkor, midőn karöltve bandukoltunk Budáról Pestre.)
… Nagyon is egyszerű és nagyon is szokatlan mélységek felett himbálódzik e könyv, tétován és igyekezettel, pislogva és szeretettel, lámpásként mintegy, fényével megakarja bolygatni kutak mélyén nyugvó halk vizek redőtlen színét és zordon, félénken merev kis lelkek bizonyára riadozva húzódnak félre a benne levő súlyos és bájjal teli titkok derűs és izmos szárnycsapásai elől. Nagyon halkan fogok beszélni öreg barátom, hogy, ne űzzem el csendes árnyait a kopár fáknak és ne űzzem el a ködöt, mely elfedi az idegen házakhoz vezető utakat. Néhány nappal ezelőtt olvastam egy távoli nagy tó partján, hosszú, pompás fasorban. A tó, hol nyáron szálkás jachtok előkelően suhantak tova és benzinok berregése verte fel a nesztelenséget, most be volt fagyva egészen és fehér leple elborította a tetszhalott gyönyörűségeket. Nagy és derü-titkos volt a csend és szinte ünnepélyesen szívtam a szivarom. Eszembe jutottak izgalmas, érzéki párás júliusi éjjelek, mikor itt ődöngtem keresve fehér ruhás véletlent és messziről lábujjhegyen osont felém a zene. Visszagondoltam a városra, mit elhagytam, melynek utcái villanyfénnyel, autók tülköléseivel, női vonalakkal telítettek és valamiképp sikerült átéreznem az életet a maga végtelen, okokon felül álló valójában. Erre a könyvre is gondoltam némely nemes és vakító fényében titokzatos oldalára és szerettem volna elhinni, hogy nem gyönyörűséges, altató, lágy hazugság a egész. Hisz éreztem én is mindama várást, feleszmélést, miről ír, a jóság, szeretet, szépség, rejtelmes és grandiózus felvillanásait, keresem egyre a formák csipkéi és rongyai között a valóság ama húsát és vérét, mely minden inkább, mint hús és vér csupán. Voltak revelációk és megnyílt szakadásain e rejtélyes kárpitoknak is bepillantottam. Tudom: valóban legfenségesebb a csend, a szavak lelkendezve bár, de kullognak csupán a megmondanivalók után, éreztem, hogy legfenségesebb része az életnek az volt eddig, midőn egy keskeny ösvényen mentem összesimulva mással, tudtam, hogy szeretem őt és tudja ezt és nem szólt egyikünk sem egy szót és a kristályként áttetsző csend mélyén semmi gondolat sem rejtőzött, csupán érzés, tücskök cirpelése és jázmin illat. Érzem, kedves öreg barátom, tökéletesen érzem minden szépség misztikumát tudom, hogy a szeretet minden, nyílt szemmel és nyitott lélekkel közeledek, azonban nem tudok hinni benne. Nem hiszem, hogy az élet a maga végtelen fájdalmasságában, lihegő tévelygéseiben oly szép, végzetes módon jó legyen. Nem hiszem, hogy két lélek, bárminő utakon is többre legyen képes, mint arra, hogy egymás mellett menjen végig az életen. Úgy hiszem a legnagyobb mit elérhetünk, a legfinomabb, legszeretetteljesebb közelség hasonlatos ahhoz, midőn egy kopár országúton, két zárt kocsi üget egyhangún egymás mellett. Kidugva kezeinket az ablakon, megszoríthatjuk barátsággal egymásét, szemeink szerelmesen egymásba hatolhatnak és leszállhatnak a lelkek mélyére talán, de egyek nem lehetünk soha, zárt kocsink végzetéből ki nem léphetünk. Teremtőm: ez az egyetlen tragikuma voltaképp az életnek. És bár legyen igaz az – mit feltétlenül hiszek és várok – hogy »talán elkövetkezik majdan olyan idő – mutatja sok jel a közeledtét-midőn lelkeink az érzékek közvetítése nélkül megértik egymást«, abban az érzelemben, hogy testünk nem fogja megakadályozni a közeledést. De hisz a test békés állat voltaképp, a testi szerelem nyugalmas és bárminő vészesek felhői, múlékonyak és tűnően elfoszlanak. A testek nem bántják egymást, ha a lélek nyugszik. Minden, mi különálló, végzetes, gonosz és nagyszerű, a lélek mélyén nyugszik és csupán a test véges és mulandó szordináján kerül felszínre. Minél finomabbak, áttetszőbbek legyünk, minél inkább ne törődjünk testünkkel és csupán az előkelőt, a lelkit akarjuk, annál kínzóbbak komiszabbak, végzetesebbek leszünk. Akkor kezd rettenetes lenni a csók, ha az ajkak mögött a lélek bukkan elő. A test megérti a testet, nem vár sokat és megkap mindent, de a lélek exkluzív, csak a maga nyelvén tud beszélni és bárminő fájdalmas, gyötrő legyen ez számára, nem tehet ellene. (Hallgatva mentünk. Midőn a hídra értünk megszólalt.) Közeledünk újra a lüktető, villogó utcák felé. Asszonyokat fogok látni, kik sem nem rosszak – mint mondják némelyek – sem nem oly jók és mélységesen szeretni tudók, mint az iménti szerző hiszi. Közömbösek voltaképp ők, miként a végzet. Ridegen és végtelen helyesen elzárkóznak szeretetökben és nem férköznek hozzájuk a gondolatok, vágyak és keservek. Mondhatnám végzetszerű lények, hosszúhajú, finom bőrű, csillogó szemű kisemberi paradoxonok ők, kik kezökben hordják a boldogság aranyos kulcsait, az aranykulcsot, melyről azt véljük, hogy felnyithatnók vele a lelkünk legmesszebbi kapuját. Egyáltalán csak erősen, csukott szemmel, várakozóan hinni kell. A szépség: hit, a nő: hit, a szeretet: hit, a boldogság: hit, kedves öregem, hit a szegények kincse valójában, hite a nem levőnek, mely a hivés pillanatában az egyedüli tiszta valóság. De oh mit tegyen a gazdag – gazdag az, ki nem tudja még, hogy szegény – mit tegyen a gazdag, kinek csak a valóságos szépség, asszony, szeretet jutott, a valóságos, miben lehetetlen hinni, amiben kételkedni lehet csupán …
