Huszonkettedik fejezet.
Huszonkettedik fejezet.
Szvetenay gróf nagy, puha karosszékében ült már, amikor Szodoma belépett hozzá.
– Fiam – mondta a gróf nyugodt hangon – itt vannak a pénzszekrény kulcsai, a jelszót ismeri, nyissa ki a trezort és a felső rekeszben balkéz felől talál majd egy csomó bankjegyet. Vegyen ki belőlük ötvenezer koronát, tegye borítékba és hozza ide nekem az egészet.
Szodoma átvette a kulcsokat, a gróf dolgozószobájába sietett, félrehúzta a nehéz szmirnát, amely a vasszekrényt eltakarta és egy perc múlva belenézett a trezor ásító torkába…
A gyertya lángja Szodoma kezében alattomosan meghajolt, mintha valaki felülről fújná és Pál árnyéka a falon ijesztő, mesebeli rémmé nőtt meg.
Egyszerű fatálból aranypénzek csillogtak elő a pénzszekrény mélyéből. És mintha még beljebb bankók suhognának halkan, csábítóan, mint homályos női budoárban valami kalandot kereső selyemalj zizegése.
Pál ujjai a pénz varázsa alatt görcsösen, ragadozó módjára meggörbültek és reszketni kezdtek.
Valaki hirtelen a vállára tette a kezét. Pál összerázkódott, megfordult és akkor látta, hogy csak a szmirnai szőnyeg szabadult el és borult a vállára. Ijedős volt, mint a tolvaj és tusakodott magával. Ezer kérdés, ezer kétség kínozta, hogy komolyan veheti-e a gróf nagylelkű ígéretét. Szvetenay csak mellékes, ingadozó célzást tett arra, hogy Pált fiává akarja fogadni és vagyona örökösévé megtenni.
Lehet-e ilyen ígéretre építenie? Vagy okosabb-e, ha él az alkalommal és mélyebben nyúl be a pénztárba, amelynek a titkát a grófon kívül senki sem ismerte? De hátha mégis kipattan a lopás titka… abból az ostoba véletlenből, amelyet az emberek hajlandók nemezisnek tartani?
Óra ketyegett a sötétben. A percek, az iszonyú, elhatározó percek száguldtak tovább és ragadták magukkal a Pál terveit, amelyek minden pillanatban változtak. Minthogy elmaradása már feltűnhetett volna, végre is úgy dőlt el, hogy Pál becsületes maradt. Újra bezárta a vasszekrényt és tisztességesen elvégezte azt, amivel a gróf megbízta.
– Kedves fiam – kérdezte Szvetenay, mikor Pál visszatért hozzá – hisz-e az álmokban?
Pált meglepte ez a kérdés és akaratlanul is összerezzent. A gróf nyugodt hangon folytatta:
– Életemben először történt meg velem az imént, hogy a feszület előtt elszunnyadtam. Elnyomott a kápolnában az álom és azt álmodtam, hogy repülök, hogy könnyű lettem, mint a bárányfelhő. És mialatt repültem, valami különös, mély zenét hallottam, mintha az égből szűrődnék és egy felhőrésen olyan vakító világosság áradt ki, hogy a szemem elkáprázott belé… Angyali énekhangokat hallottam, amelyek sokkal finomabb zöngésűek, anyagtalanabbak voltak, mint húsvétkor a Szent Péter templomában a »soprano«-k kórusa.
A gróf összekulcsolta a kezét, az ajkához emelte – Pál észrevette, hogy egy olvasó van a gróf kezére csavarva – és aztán így szólt Pálhoz:
– Már nem élhetek soká, édes fiam. Néhány napom, talán néhány hetem van még hátra. Nem félek a haláltól, vágyom rá. Az Isten úgy látszik könnyűvé fogja tenni számomra a földi búcsúzást. Álmomban olyan könnyűnek éreztem magam, mint még soha életemben és megértettem belőle, hogy nemsokára megszabadulok minden földi tehertől.
– Méltóságos uram – szólt óvatosan Pál – engedje meg, hogy orvos létemre kételkedjem az álmok jelentőségében. Az álmok Isten adományai, de a magyarázat, amit mi gyarló halandók fűzünk hozzájuk, emberien tévelygő. Méltóságod szervezete még kibír néhány évtizedet… Aggodalomra semmi oka sincs, hiszen még láza sincs ebben a percben…
– Nincs szükségem most vigasztalásra, kedves fiam – szólt a gróf. – Nem mondtam, hogy most vagy ma fogok meghalni, csak érzem, hogy már nem tarthat soká…
Épp ettől az autoszuggesztiótól akarom óva inteni – felelte Pál. – Nincs veszedelmesebb dolog, mintha az ember sajátmagával hitet el valamit. Az ilyen fölösleges izgatottságból még komoly betegség is támadhat.
A gróf fölnevetett:
– Nem vagyok csöppet sem izgatott. Mint jó keresztény ember elkészültem a halálra. Véletlenül épp tegnap gyóntam meg és áldoztam, mintha előre sejtettem volna, hogy végórám közeledik. Orvosi tanácsra most már semmi szükségem sincs. Mást forgatok a fejemben. Azt a néhány napot, amit az isteni gondviselés még nekem ajándékoz, úgy szeretném eltölteni, ahogy vallásos emberhez illik.
Pál beszélni akart, de a gróf türelmetlenül intett:
– Most nem mint orvoshoz, hanem mintegy az édes fiamhoz fordulok önhöz, Pál. Gondolkodtam rajta, hogy mire használhatnám még életem hátralévő napjait. Legjobban szerettem volna, ha görcsös vándorbottal a kezemben neki vághattam volna hónak-fagynak és meg sem álltam volna a legelső keresztútig, ahol feszület van és ott leroskadtam volna előtte… Tüske vérezte, fagy marta volna a lábamat, de méltó lettem volna Ahhoz, aki megfeszíttetett a kínok kínjával…
A gróf tekintete az ég felé lendült:
– Valami megmozdult bennem, visz, ragad ellenállhatatlanul… Csak ezen a helyen ne haljak meg, ahol kényelem, gazdagság, pompa és emberi hiúságok vesznek körül!
Hirtelen rávetette pillantását Szodomára:
– Arra akarom kérni, édes fiam, hogy vigyen el engem, ha még lehet, Rómába…
A hangja egyszerű, megindult koldushang volt és így folytatta:
– Ami jártomnyi erőm van még – sóhajtott föl – azt föl akarom használni arra, hogy megvalósítsam a fogadalmamat. Halálom előtt még egyszer föl akarok menni térden csúszva a Szent Lépcsőn, amely Rómában van. Rómához fűz életem minden szép emléke és ott is szeretnék eltemetve lenni. A családi sírboltunkat idehaza nem szeretem. A kriptában református Szvetenayak is vannak, akiket Pázmány Péter sem tudott megtéríteni. Mint eretnekek haltak meg.
A gróf elgondolkodva nézett maga elé és Pál érezte, hogy most nem szabad őt háborgatni elmélyedésében.
– A menyasszonya tetszik nekem – szólt kis idő múlva a gróf Pálhoz – mert szereti önt és aki szeret egy férfit, annak a szive hajlítható, mint a viasz. Tanítsa meg rá, hogy szeresse az Istent, akkor önt is mindig szeretni fogja. Ha a menyasszonya velünk jönne Rómába, nem bánnám, talán nagyon is szeretném. Legalább az a jutalmam volna, hogy az Úr oltára elé elhoztam egy lelket, aki sokáig tévelygett a sötétségben…
Pál jámbor meghatottságot színlelt, a gróf kezére hajolt és megcsókolta:
– El fog jönni Soledad – suttogta Pál – mert már megtért Istenhez.
A gróf megsimogatta Pál fejét:
– De nagyon gyorsan kell történni mindennek – szólt – mert én legkésőbb holnap már utazni szeretnék. Nem is tudom, marad-e mindenre elég időnk? Jegyekről kell gondoskodni, hálófülkét kell rendelni, a hotelbe előre kell táviratozni… Mégis csak jobb volna vándorbottal elindulni az első falusi feszületig…
– Rómát csak azért nem ajánlanám – szólt Pál – mert a hosszú út megviselné méltóságod egészségét.
– Az egészségemmel most már ne törődjék, édes fiam – szólt Szvetenay.
Egyszerre erősen a szeme közé nézett Pálnak:
– Elutazásom előtt – mondta a gróf – még egy dologról nem akarok megfeledkezni. Az irántam való hűségéről és jóságáról, Pál.
Pál szemérmesen lehajtotta a fejét.
– Említettem már – szólt a gróf – hogy fiammá akarom fogadni és vagyonom örökösévé megtenni azon a nagyobb összegű legátumon kívül, amit az egyháznak akarok hagyományozni. Ez önre nézve is előnyösebb lesz, mert az egyházi hagyomány önt fogja terhelni és az egyházzal együtt jobban megvívhatja majd a küzdelmet az esetleges oldalági örökösök ellen…
Pál némán letérdelt a gróf elé és kezet csókolt neki.
– Holnap délelőtt tíz órára – folytatta a gróf – rendelje ide a közjegyzőt. Legjobban szeretném, ha a közjegyző már készen elhozná az okmányt és nekem csak alá kellene írnom.
Némi gondolkodás után folytatta:
– Tehát holnap – szólt a gróf – és akkor majd bevesszük a végrendelet záradékába azt a kikötést is, hogy ha ön elveszi feleségül Soledadot anélkül, hogy ő a római katolikus vallásra térne át, akkor ön elveszti a jogát az öröklésre.
Pálra nézve kínos volt minden perc és minden szó. Életének nagy fordulata előtt állt, minden a legjobb kerékvágásba jutott és mégis úgy érezte, hogy az idegei bosszút állnak rajta és hogy nem tud elég okosan, elég higgadtan, elég óvatosan viselkedni, pedig minden arcmozdulata, minden szava kockáztatta a sikert.
– De most már aludni megyek – szólt a gróf. – Holnap mindnyájunknak korán kell kelni, hogy mindent idejében elvégezhessünk.
Ezzel kegyesen elbocsátotta Szodomát, aki föllélegzett.
