Bálint Aladár: Az Operaház három újdonsága
Bálint Aladár: Az Operaház három újdonsága
Debussy–Guinaud: A tékozló fiú.
Szeghő Sándor–Orbán Dezső: Báthory Erzsébet.
Mozart–Hevesi–Guerra: Ámor játékai.
Két rövid lélegzetű operát és egy balettet mutatott be a Magyar királyi Operaház egy este. Az első érdekes kísérlet, a második, az Operaház egyik régi tartozásának lerovása, a harmadik, a balett pedig szélesbülése a műsornak, tervszerű kifejlesztése annak a programnak, melynek jegyében az Operaház mostani vezetői már eddig is annyi figyelemre érdemeset produkáltak.
Debussy operája vizsgadarab. Egy „tehetséges fiatal” művész „biztató” munkája. Tudjuk, hogy azóta mily ívben lendült ki a „tanítvány” pályája, másképpen talán nem is izgatott volna senkit sem ez a kantáta arra, hogy színpadot építsen alája.
A tanítvány már régesrég „mesterré” lépett elő, és éppen azért a mester arculatját szívesen láttuk volna az ifjú elmosódott körvonalú feje helyett. A Pélleas és Mélisande históriája bizonyára többet mutatott volna a mesterből, mint a tékozló fiú halovány színekkel összeszőtt parabolája.
A rendezésben ezúttal is szerencsésen kidomborodott az utolsó darabokban észrevehető módon aláhúzott képzőművészeti tendencia. Az alakok reliefszerű mozgása és elvonulása képegységekre tagolta a jeleneteket.
A szereplő művészek ugyanazok voltak, akik az akadémiai zenekar harmadéve rendezett francia koncertjén ugyanezt a munkát előadták.
Szeghő Sándor. Egy fővárosi gyalogezred zenekarának karmestere. Tehetséges, komoly, tisztaszándékú művész. Tikkadt, augusztusi éjjeleken, tálcacsörgés, izzadt pincérek kiabálása között Cerkovic–Lehár–Kálmán-muzsikát szállít az „intelligens” pesti közönségnek. Nem kell fantázia hozzá, hogy elképzeljük a tenger pénzt kereső emberkék műveit dirigáló katona karmester és a művészi ambíciókkal megvert komponista vergődését, belső viaskodását.
A komponista, akiben tombol a mondanivaló, akit perzselnek a fel nem rakott színek, el nem dalolt melódiák, papíron rekedt harmóniák, megoldások, formák és sok minden, ami fel sem sorolható, nagynehezen szöveghez jut. A szöveg rossz, de a szerző örül, hogy legalább ilyent kapott. Megírja az operát. Vár négy, öt, hat évig, míg előadják. De a szöveg rossz. Persze, hogy megbukik a darab.
Szeghő úr, vagy mondjon le arról, hogy magyar szövegre írjon operát, vagy… esetleg a harmadik módot válassza, csináljon úgy, mint Cerkovic vagy Lehár. Akkor híres ember lesz és sokat keres.
Ámor játékai. Egy felborított csésze tövében történik a dolog. Meisseni porcelánfigurák állnak egymás mellett nagy békességben, míg egy pávatollal Ámor fel nem ébreszti őket. Gabalyodás, zavar, aztán ismét porcelánná merevednek. Ennyi az egész, de a porcelánfigurák gyönyörűek. A formájuk, színük, az a póz, ahogy állnak, a ruhán végigömlő tompa fény tökéletesen porcelán és annyira eleven, hogy merőben más, mint amit e nemben, hasonló témában megszoktunk.
Kedvesek voltak, frissek, velem együtt úgy hiszem a legtöbb szemlélő észre sem vette, hogy mit táncolnak és hogyan, nem is fontos.
Mozart muzsikája kísérte a bolondos játékot. „Les petit riens”, ez a balettmuzsika címe. Mozart semminek, jelentéktelen apróságnak tartotta. Könnyű volt Mozartnak.
A muzsika tényleg nem az, amit Mozart büszkén vállalhatott volna. Franciás, nem tipikus Mozart-zene. De azért…
