2.
2.
Az asszony félig levetkőzve ledűlt a felbontott ágyra, csillogó színű karjait feje fölé kulcsolta, s élvezte a finom, ritmusos reszketést, mely meg-megrázta. Egyébként mozdulatlan maradt, s azt hitte, már mindent megtett céljáért, nincs egy mozdulás sem már hátra: élvezte csendes elborulásban a halált, az elgondolt életet, a messzeségeket, a végtelent, s felesleg nélkül érezte át.
Felült az ágy szélén. Szeme fátyolos és homályos volt, mélyről jött tüzek pattantak szét a felületén. Olyan volt a pillantása, mint a megtermékenyített asszonyé: megtermékenyült egy férfiélettel, s meggazdagodott tőle. Még súlyos volt a teher, de már érezte gyarapodását szépségben, erőben. Még zavaró volt a mellőle eltávozott élet, kihez köze volt, de már érezte megnövekedett értékét.
Mosolygó hunyorgatással vette kezébe a morfiumtablettákat, és csodálkozó gúnnyal mérte őket magához. A halálnak néhány félórányi tökéletes élvezése után a jövőt látta maga előtt, sok apró morfiumtablettájával s a közte bukdácsolva küzdő férfiemberekkel, mindig tudott látni csillogást, néhány szép hangot, vonalat és hazug elgondolást, az otromba gyűlöletet és az elfajult szeretetet, az életet és boldogító rokonságát az élet kiapadhatatlan forrásaival.
Ismét kacagott, széttördelte a tablettákat, rájuk taposott, és gyermekesen víg gondolatokon nevetgélt. Kimondhatatlanul boldog volt az asszony.
