Ignotus: A politika mögül
Ignotus: A politika mögül
Napoleon mondta Ausztriáról, hogy mindig elkésik egy gondolattal. Mit mondott volna az osztrák németekről?
1867-ben volt, tehát most negyvenhat éve, hogy Andrássy és Deák e monarchiát a magyarok s a németek összefogásának gondolatára telepítette át. A gondolat bismarcki gondolat volt, hogy úgy mondjam: königgrätzi gondolat, pontosan megfelelő az olasz s a porosz háborúban megfogyott habsburgi birtokok akkori népviszonyainak, néptöredékeik kultúrájának, s annak a valóságnak, hogy e töredékeknek határainkon kívül poshadó rokonsága többé-kevésbé még török nyomás alatt él. E gondolat valóban német és magyar gondolat volt. Osztrák–német és magyar annyiban, hogy sem a magyarságnak, sem az osztrák–németségnek nem volt érdeke teszem a Balkán felé való területi gyarapodással, a szláv lélekszám növelésével csökkenteni a monarchián belül a magyarságnak s a németségnek túlsúlyát. Azonfölül birodalmi német is volt abban az értelemben, hogy a magyar és német hegemóniájú habsburgi uralom természetes, mert támasztékára minduntalan rászoruló szövetségese a birodalmi németségnek – szláv színű Ausztria-Magyarország már kacérkodhatnék másfelé, de magyar és német színű teljesen ki van szolgáltatva neki. Viszont egyazon időbeli területével megelégedő Ausztria-Magyarország kényelmes szövetséges is a német birodalom számára, mert nem keveredik olyan balkáni vagy szláv kalandokba, melyek miatt a porosz–németnek össze kéne vesznie az ő hagyományos jóbarátjával, az orosszal. A gondolat tehát kitűnő gondolat volt 1867-ben, s ha az osztrák–németek akkor kapnak rajta, akkor viselkednek eszerint, akkor segítik meg a magyarságot: nem abban, hogy úr legyen a maga szemétdombján, hanem abban, hogy országa ne legyen szemétdomb, hanem gyarapodó gazdagságú erős ország legyen: ma nem akadtunk volna meg mi ideát, s nem mentek volna tönkre ők odaát.
Rájuk vall, hogy most kezdik megérezni e gondolat elfogadható voltát – most, mikor őket egészen elborítóban van a külsővel összeszivárgó belső szláv tenger, a magyarság számára pedig a modern fejlődés megkövetelte legszükségesebb reformok egyben veszedelmek is, mert alámossák az ország nemzetiségei fölé magasodó természetes hegemóniáját. Most, mikor a német nem leggazdagabb, talán már nem is legműveltebb népe Ausztriának – most, mikor a magyar megnövekedett ugyan számban, rányomta bélyegét a maga országára s teremtett ugyan sok mindent, amit más alig tudott volna ezen a talpalat földön megteremteni, de teljesen elvesztette összefüggését a koronája alá tartozó minden egyéb népekkel. Akik haladásra szövetkezhettek volna, most már csak védekezésre szövetkezhetnek. Akik arra foghattak volna össze, hogy soha a habsburgi impérium elé belső vagy külső szláv probléma ne álljon, most már csak abban támogathatják egymást, hogy a szláv megoldásban ne határozzanak róluk nélkülük. Úgy elkéstek, mint a bolond szerelmesek, kik ötvenesztendős másholvoltság után száz felé lekötve s ezer felől megkopva hetvenéves korukban vehetik el egymást.
Igaz: jobb későn, mint soha. Ám az ilyen kései találkozásnak nagy veszedelmei vannak. Az öregek belerészegedhetnek a csábításba, hogy foghíjasan harapjanak bele olyasmibe, amit fiatalon tán még bírt volna a foguk. Magyarok és osztrák–németek: még jó, ha összefoghatnak, még lehet szavuk egyben és másban, még sarkukra állhatnak, ha ki akarnák húzni alóluk a gyékényt. De rettenetes volna, mert rettenetes csalódással járna, ha most akarnák erőltetni, ami ötven év előtt még magától értetődött.
Nem tudom, mert nem figyelhetem meg közelről, hogy a Lajtán túli németséget milyen reménység fűti a magyarokhoz való hozzámelegedésben. De itthon, nálunk, gyanús jeleket látok. Ahogy a szláv probléma felvetődését észreveszik és honorálgatni kezdik: a híres magyar politikai érzék mintha teljesen elcsökevényedett volna. Nyilván a nagy használatlanságban. Érzik, hogy a Balkán káprázatos alakulásai szláv vonatkozású feladatokat írnak a magyarság elé. De ijesztő vakon hibáznak melléje e feladatoknak.
Mit jelentenek a balkáni változások az osztrák–magyar monarchia számára? Azt, hogy a balkáni testvéreiknek meggyarapodása nagy izgalomba ejtette e monarchia szlávjait. Ez az a szláv probléma, mely most a magyarság s az osztrák–németség előtt áll. Befelé van szláv problémájuk, nem kifelé. Kifelé már nincs, mert a monarchia rendre elmulasztotta az alkalmakat, mikor a balkáni osztozkodásban részt vehetett volna.
Jó volt-e, rossz volt-e: arról ma már hiábavaló beszélni. Aki a magyart s az osztrák–németet gyengének ítéli, az csak örülhet kimaradásunknak. Az megkönnyebbülten lélegezhetett fel, mikor Novibazártól Szalonikig mindent elvesztettünk, ami minket illetett volna.
De ha már mindent elvesztettünk, s ha már magyar érdeknek ítéljük, hogy ez így történt legyen, akkor őrület az olyan magyarkodás, mely elégedetlen a hármasszövetséggel, s a balkáni szerbséggel kezd kacérkodni, hogy majd ezzel építse meg a független Magyarországot. Mi lett volna a magyarság veszedelme, ha a monarchia a Balkánból részt kap? Az, hogy szlávsága megnövekszik és fejére nő. Mi most a veszedelme, mikor a balkáni szlávság a mi rovásunkra meggyarapodott? Az, hogy ezek az új királyságok magukhoz vonják a monarchia szláv területeit. Mi hát a tennivalónk? Kettő. Először: megállítani a Balkánon, kivált a szerbséget, nagyzásának útján. Másodszor: megbékéltetni a monarchia szlávjait a Magyarországhoz vagy Ausztriához való tartozással. Orrára koppintani a balkáni szerbnek, ha átdugja határainkon. S kifelé reményüket szegve, befelé fordítani reménységeit a monarchia szlávjainak.
Ehelyett mi kezd felütközni – legalább itt nálunk, Magyarországon? Kifelé tüntetően szlávbarátok akarunk lenni. Belül pedig megrugdossuk a horvátokat, s hazaárulásnak mondunk minden nemzetiségi mozgolódást.
A kifelé való szerbbarátság már a koalíció napjaiban felütötte volt fejét, s volt egy magyar államférfi, ki már a vezérlőbizottságban minden erejét ellene vetette e kalandorságnak. Ugyanaz az államférfi volt az, ki mint koalíciós miniszter az annexiós napokban a Belgrádba való levonulás mellett volt. Mind a kétszer másképp állanánk ma, ha a szerb problémával akkor leszámoltunk volna!
Ám ebben is: jobb későn, mint soha. Háborúval vagy anélkül: de a szerb ideának megálljt kell kiáltanunk. Nem hogy a mi szerbjeinket vagy szlávjainkat megalázzuk. Hanem hogy a külső atyafiságot leszoktassuk arról, hogy őket magához csalogassa, s őelőlük elzárjuk annak kívánatosságát, hogy idegenbe húzzanak.
Ha van valami értelme a monarchián belül a magyar–német összefogásnak s a szlávok ellen való védekezésnek: csakis ez lehet. Vagyis: nem hadizenet a mi saját szlávjaink ellen, nem sajnálása tőlük még a lélegzetnek is, hanem, inkább, a legtestvéribb méltányosság minden igyekvésük iránt, mellyel e monarchia határain belül maradnak. Ellenben: kérlelhetetlen visszaverése minden balkáni törekvésnek, mely e monarchia határait nem tiszteli. Ököllel való kitanításra minden szemnek, mely kerítésünkön kancsalít át.
Egyszóval: megfordítottja annak, amivel évek óta kacérkodnak némely függetlenségi radikálisaink. Sürgős abbahagyása a Belgrád felé européerkedő elfogulatlanságnak. De sürgős európaiság befelé: a mi szerbjeinkkel, a mi szlávjainkkal, a mi nemzetiségeinkkel szemben. Ez az a politika, amiért most négyszáz millió korona leckepénzt fizettünk.
