Barta Lajos: A Macska-zugban
Barta Lajos: A Macska-zugban
A hegy tövén és lejtőin feküdt az ősi város, egy helyen a hegyi utcák beszaladtak a szőlők és az erdők közé. Ez volt a Macska-zug. Hosszú, kövezett, keskeny utcák, a középen folyton szalad lefelé a víz, apró habjai muzsikálnak a kopott köveken. Ha vihar jön és zúg az eső, megdagad a víz, az egész utcát beborítja, és nagy köveket sodor le magával. De aztán elmúlnak a természetnek ilyen rakoncátlanságai a Macska-zug felől, az utca ottmarad az unalmas és öregedő csendben, és a kőkockák közül kibújó füveket nem zavarja semmi sem, háborítlanul nézhetnek föl a merengő égre vagy a repülő felhőkre. Lenn a hegy tövén, mint valami eleven test, mint valami nagy kelevény, dagad, forr és nő a város, de a Macska-zug apró ablakai közt öreg, megállott élet lakik. A kis emberek, a penzionált családok egyhangú és szürke predesztináltsága van belefagyva a Macska-zug házaiba, köveibe, levegőjébe. Ott sohasem voltak apró gyermekes családok, oda megöregedve, kifáradva, pihenni költöznek mindenféle hivatalnak robotosai. Fehér batisztruhákat, ha lát is ott májusi időkben az ember, azok is elmúlnak, mint a tavasznak az a fénye és könnyű lehelete, mely a hegyekről beragyog a Macska-zugba, de végleg meghal minden októberben…
A Macska-zug hozománytalan kisasszonyai nem szoktak férjhezmenni.
Mintha ott örökké ugyanazok az emberek élnének. Ám ez csak illúzió! Nem az emberek, csak a sorsok ugyanazok.
A költő is a Macska-zugban született, egy szatócsnak a fia volt, de a természet ihlettséget és titkos erőket dobott a lelkébe, és a dicsőségbe ment el onnan.
