Várady István: Két költőnő • Reichard Piroska: Az életen kívül • Osváth Eszter versei
Várady István: Két költőnő •
Reichard Piroska: Az életen kívül •
Osváth Eszter versei
Reichard Piroska: Az életen kívül •
Osváth Eszter versei
Két érdekes könyv és érdekes véletlen, hogy együtt olvastuk őket. Erősen ellentétes jellegűek. Az első csupa lemondás, elköszönés, a másik csupa igénylés, felkészülés. Halk és kevésszavú, féltő gonddal válogatott az egyik, telihangú, ideges, fiatal kézzel sebtiben felmarkolt a másik. Az egyik csendes, tiszta formáival, szinte zárdai egyszerűségével kap meg, a másik egyre változó, kereső, gondtalanul és gyakran gondatlanul átvetett köntösben jelenik meg. És ezt a két könyvet az ellentétek rokonságán kívül egy mélyebb, rejtettebb és finomabb rokonság köti össze.
Reichard Piroskának ebben a négy egyszerű, finoman rezignált, inkább elsóhajtott sorában benne van ez a rokonság:
Óh mondd: ha megjön az utolsó óra
s átlátom a közelt és a messzeséget:
nem fog-e fájni majd későn, hiába
ez a fehér, márványszínű élet…
s átlátom a közelt és a messzeséget:
nem fog-e fájni majd későn, hiába
ez a fehér, márványszínű élet…
(Egy szobor előtt)
Két sorban, pattogó és ingerlő nyíltsággal kiált fel Osváth Eszter:
A harccal még fel nem hagyok:
Mert szűzen, tisztán: lány vagyok.
Mert szűzen, tisztán: lány vagyok.
(Dacos vers)
Ez az. Mondhatnók a szíve ez ennek a két könyvnek, innen van mind a kettőnek valami finom, csak az értőnek értékes íze. Ez diktálja az egyiknél a megírásnak végtelenül egyszerű, csendes módját – sohasem él képpel vagy hasonlattal – a szónak valami felelős, nem tudákos: tudósi tiszteletét, ami színeinek talán túlságos, de megokolt halványságát eredményezi, és ugyanez táplálja a képeknek és érzéskapcsolásoknak azt a bő erét, amely a másikban, a pregnáncia és tisztaság rovására, a túlhangosságig lüktet. Ami az egyiknél kényes tartózkodás, a másiknál óvatlan beleomlás.
A többi a mondottakból következik. Reichard Piroskának nincs egyetlen olyan sora sem, amely verseinek hívója alatt marad. Csendesen és zavartalanul vonulnak el e nem közönséges szomorúságú kötet versei. Osváth Eszter könyvében sok van az első kötetek feleslegéből. A nívó – ezt mindig a legjobb sorok adják – nála is figyelemreméltó. S az elemi önkénytelenség, az igazi lírának e – csakugyan dadogva definiálható – vonása: csak e legjobb sorokban van meg.
