1.
1.
Végighurcolta magát képtárakban, állatkertben, kávéházakban, moziban, színházban, éjjeli mulatóhelyeken. Kellett neki a zaj, az embernyüzsgés, kellett, hogy körülhorzsolja az élet, hátha így kilendül négy év növekvő apátiájából. A holt vidéki város ölő csendjének nihilizmusát még nem tudta kigyógyítni a füleiből, s szemei még meg nem szokható csúfságoktól voltak betegek. Óh, ha ez a kiabáló, rohanó fővárosi élet újra életté masszírozná szomorú vegetálását!
Éjfél után kettő lehetett, mikor hazafelé kényszergett. Végtelenül üresnek, hiábavalónak érezte magát. Úgy érezte, mintha egy gyermekisten eldobott zörgője lenne, melyből a zengő mag kihullott. Gondolata nem volt, s tudatának ez a teljes képzettelensége fájón bosszantotta a testét. Háta, karja, lábszárai, egész rafinált intelligens bőre valami még tudatossá nem lett lelki fájdalomtól sajgott.
Hazaérkezett, lámpát gyújtott, ledobta kabátját, azután odaállott a nyitott ablak elé. Szemeit rátágította az éjjeli városra, s látásnélküli merev szemekkel hagyta magára ömölni a reggel felé frissülő világot. Egyszerre csak elszorított zokogás szisszent fel belőle. Villámszerűen, gondolat nélkül, egyszerre egy látásban látta meg egész volt életét. Nem mondatokba tagolható gondolatokban, nem részekként tudatossá színes képben: egy megmérhetetlen percenet sajgóan éles látásában. És ebből a képből egy egész generáció csalódása, szorongó keresése, vesztett energiája fájt ki.
