7.
7.
Ezt látta egy megvillanásban s test-lelkegyökeréig fájt e látás. Gyógyíthatatlanul gyermek-hős énje halálos elkeseredéssel toporzékolt az élet tagadásai előtt. De a felszürkülő levegő ráfürösztötte a reggeledő élet frissességét, és mintha nagy akarat-áramok járták volna be az univerzumot.
A felbuzgó élet pazar szánalmával nézett magára, és gyermek-cirógató szelídséggel kérdezte önmagától: mit tegyek, hogy megéljem életem legmagasabb értékét, hogy elérjem énem legfelső fokát, hogy valami abszolútban legyek élet és haszon mások számára?
Kérdezte, hová lettek azok a még fiatalok, akikkel együtt indult az életnek? Nem az ötvenpercentesek, akik minden korban és miliőben egyformák, hanem a vágyak nemes Don Quichottejai, kik alkotni, hódítni és szánakozni akartak. Mivé lettek?
Letörtek mind, rájok tehénkedett a magyar élet, a jövő meghalt bennük.
Sokan bemenekültek egy mikroszkopikus részlet-tudomány sorvasztó nihilizmusába. A szorgalom céllá hazudta magát, s modern skolasztika szomorú automatáivá gépiesültek.
Sokan bemenekültek egy abszolút individualizmus nihilizmusába, s a különbözés szörnyű rabságának marionettejévé őrültek.
Sokan bemenekültek a fanatizmus nihilizmusába: megcsalva a katolicizmus mű-feltámadásától, azt hiszik, hogy lehet jövőt múlttal foldozni, életet csinálni – halállal.
Sokan bemenekültek az alkohol, a kártya, a nő nihilizmusába.
Sokan meghajoltak a muszáj előtt, és kidobtak magukból minden értéket, hogy eszközei lehessenek azoknak, kik történelmet és életet műkedvelősködnek Magyarországon. Ezeket a legszomorúbb nihilizmus nyelte el: a hivatalos boldogulás köteles impotenciája.
