Elek Artúr: Ottocento
Elek Artúr: Ottocento
Ottocento 1800-at jelent: az összeesküvők, a forradalmak, a romantikusok, az olasz risorgimento századát. Az irodalomban a szónokló és szavaló, az allegóriás és ódaköltészet száz évét. A mai Olaszország híven őrzi ennek a kornak emlékét, legföltűnőbben tereinek, utcáinak elnevezésében és szobraiban. Hányan kerestük kezdő korunkban elkeseredetten Dante vagy Petrarca vagy patinás nevű nagy harcosok szobrát ott, ahol csak Cavourok, Viktor Emánuelek, meg Garibaldik szobrát láthattuk. Mi, nem olaszok, leginkább azért zarándoklunk Itáliába, hogy megtaláljuk ott azt, ami nálunk nincs: a múltnak emlékeit, azokat az ősi városokat, bennök ó utcákat, az utcákban régesrégi házakat, melyekben valamikor tudósok, költők, művészek és hősök éltek: azok a nagyok, akiknek puszta neve hallatára is bizseregni kezd képzeletünk. Mi talán mindannyian értetlenül álltunk meg annak a harsogó ünneplésnek láttára, melyben a mai Olaszország vésett és nyomtatott betűvel részesíti terein és utcáin és házainak falain, minden lehetséges alkalommal a risorgimento alakjait. Mindannyian sejtettük, hogy igazságtalan, mert nem históriai a mi szempontunk, de idegenkedésünk érzésből származott, nem belátásból.
A nagy és kis olasz városok múzeumainak többnyire van néhány terme, melyekben a risorgimento híresebb szereplőinek ereklyéit őrzik: golyóátlyukasztotta csákókat, kicsorbult kardokat, vérfoltos ingfoszlányokat és egyebek közt leveleket, meg másféle kéziratokat is. Leveleikben konspiráltak, lelkesítették egymást, küldözgették a híreket Európa mozdulatairól, Napoleon megjelenéséről, a franciák, az osztrákok hadiszerencséjéről. Példátlanul érdekes, őszinte és megkapó leveleket olvastam a risorgimento múzeumainak poros termeiben. Mennyi elnyomott tettvágy, reménykedés és mindenekfölött hit, igazi hit. Azután a börtönökben kelt levelek, amiket olyan ismerősen hangzó nevű helyekről, Josephstadtból, Kufsteinból loptak ki regényes utakon-módokon. Mindezek az ereklyék őszinte mivoltát éreztetik meg annak a csaknem évszázados szabadságküzdelemnek, amelynek risorgimento a neve. Azok a hősök és vértanúk, kiket a rossz szobrok vagy rossz költemények oly hazug pózokban örökítenek meg, itt mélyen megindító emberi valójukban mutatkoznak. Annak a külsőségekben oly kellemetlenül patetikus kornak nem egy hőse és vértanúja valóságos hős és vértanú volt, és nincsen meghatóbb, sőt megrázóbb olvasmány, mint szenvedéseiknek hiteles okiratai. Aki belőlük tanulmányozza a kort, az jobban megérti az időket és embereit.
Hogy gondolkodásában és ideáljaiban mennyire egynemű volt az a kor, legjobban megmutatja a risorgimento irodalma. Az ottocento írói és költői is elsősorban hazafiak, egy kissé politikusok, de inkább carbonarók és a nemzet lelkiismeretét ébresztgető harsonások voltak. Míg nálunk irodalmunknak hasonló korszaka aránylag rövid idejű volt, Olaszországban egy évszázadon át ódát, hymnust, hőskölteményt, regényt és drámát allegóriásan vagy nyíltan csak azért írtak, hogy hazafiúi bánatukon könnyítsenek velök, hogy a gyűlölt „idegen” elkergetéséről és a szétdarabolt Itália egybeforrasztásáról ábrándozzanak bennök. Annak az egész száz évnek lírai költészetét próbálta meg antológiában összefoglalni Raffaello Barbiera, az „Illustrazione Italiana” főszerkesztője, nagy tisztelője, egy kissé historicusa is a risorgimentónak, amelynek több alakjáról monográfiát írt. (I Poeti Italiani del secolo XIX. Antologia compilata da Raffaello Barbiera, con proemio, biografie, note e ritratti. Milano, Fratelli Treves, 1913.)
Aki maga is szerkesztett már antológiát, az szelídebben mérlegeli másoknak ilyen vállalkozását. Nem is szándékozom Barbiera gyűjteményét megbírálni, csak jellemzéséül jegyzem meg, hogy Barbiera lehetőleg egy hangnem, a politico-hazafias hangnem szerint igyekezett költőit és költeményeiket csoportosítani. Amíg a tulajdonképpeni risorgimento költőiből kellett válogatnia, munkája aránylag könnyű volt, de megnehezült, amint az olasz egység utáni korban virágzott költőkhöz jutott. Azokról a hazáról alig, vagy éppen nem daloltak, hanem inkább önmagukhoz. Büntetésül Barbiera kurtán bánt el velök, mutatónak kiszedte egy-két költeményüket, holott a régiebbeknek s közülök még a jelentékteleneknek is bőven juttatott a helyből.
A régebbiek közül Vincenzo Montival, Ugo Foscolóval, Ippolito Pindemontéval, Manzonival, Leopardival, Niccolinival, Giuseppe Giustival, Pratival bánt legszeretőbben. Közülök Monti és Pindemonte életének derekával az előző századba, a settecentóba tartozik, bár igaz, hogy költészetük a tizenkilencedik században hatott legerősebben. Nem könnyű a külföldi olvasónak azt a nagy becsülést megérteni, amivel még a mai olaszok is például Monti költészetét értékelik. Kibuzogó képzelete szinte keresve-kereste az alkalmat a képalkotásra. Körülíró lírikus volt, patetikus magasságokban röpködött témái fölött, annak a motívumnak, ami megindította, soha a közelébe nem ment, hanem távolról áradozott róla. Erősen szónokias költészet az övé, melyet a classicai inspiratio csak még hűvösebbé tesz. Monti öntudatosan és büszkén vallotta magát klasszicizáló költőnek és mint ilyen az ütköződő romanticizmusnak nagy ellenese volt. Barbiera bőven válogatott elbeszélő, lírai költeményeiből, sőt drámáiból és Homeros-fordításából is ad mutatót (Monti Ilias-fordítása ma is a legünnepeltebb olasz fordítása Homerosnak, jóllehet Monti nem is tudott görögül, és olasz prózáról készítette fordítását), de bennünk mai emberekben és nem olaszokban az igaz költészet hatását mégis csak egy rövid szonettje kelti leginkább, az, amelyik a költő leányát, a szépséges Costanzát énekli meg. Néhány év óta a római Galleria d’Arte Modernában függ Filippo Agricola festménye, mely a már asszonnyá érett Costanzát, Perticari gróf hitvesét ábrázolja. Azt hinné az ember, hogy valami kései cinqucentóbeli mester műve, annyira elüt a kor patetikus beállítású arcképeitől. A cinquecentista művészek festettek így: ábrázolták modelljüket a lélek pihenése közben, hogy testiségének egész szépsége, anyagi mivoltának minden festői tulajdonsága, az arc, a váll, a nyak, a kebel formáinak lágysága és színeinek enyhesége annál zavartalanabbul érvényesülhessen. Kifejezés dolgában éppen ezért kissé keveset mondó ez az arc, pedig Costanza korának nemcsak egyik legszebb, hanem egyik legkiválóbb költői tehetségű nője is volt.
Ond’io giŕ corro ad abbracciarla.
(Dalolja az apa leányának festett arcképéről.)
Ed ella
Labbro non move, ma lo sguardo gira
Vęr me sě lieto che mi dice: Or mira,
Diletto genitor, quanto son bella.
(Dalolja az apa leányának festett arcképéről.)
Ed ella
Labbro non move, ma lo sguardo gira
Vęr me sě lieto che mi dice: Or mira,
Diletto genitor, quanto son bella.
Amennyire ragyogó és csillogó költő volt Monti, olyan bensőséges és meleg poéta Foscolo. Elsősorban őt jellemzi vele Settembrini, az olaszok eredeti észjárású irodalomtörténetírója, mikor a kor hangulatát és benne a költőkét így határozza meg: „Ebben a korszakban a költő túlságosan megindult, nem képes egyébre, mint megindultságának kifejezésére, nem tud lírikusnál egyéb lenni.” Foscolo, a gnóm-arcú költő, csupa lelkesültség és csupa meghatottság. Hányt-vetett élete csupa fájdalmas seb volt. Költeményeinél talán jellemzőbb, mindenesetre teljesebb műve híres lírai regénye, a „Jacopo Ortis utolsó levelei”, a wertheri világfájdalom és a rousseaui természetimádás nemes és művészi vegyülete. Egyébként Foscolo költészete is túlnyomórészt politikai költészet.
A politika, ha csak hazafiúi bánat alakjában is, a kor minden költőjének legerősebb megihletője volt. A félénkebbek, vagy szelídebbek allegóriákba és példázatokba bújtatták el érzelmeiket. De a zsarnokság alatt nyögő hazafiak a legóvatosabb példálódzásokat is megértették. Így lett a kor egyik legnépszerűbb költeményévé, amelyet úton-útfélen szavaltak, az ellágyulásig gyöngéd Tommaso Grossi „Rondinellá”-ja, holott nem egyéb az egy meglehetős erőtlen, szinte siránkozó hangú elégiánál, melyben a költő a párját sirató vándorfecske sorsával hasonlítja össze a maga sorsát.
Giambattista Niccolini verses históriai drámáinak alakjai zsarnokok és szabadsághősök megszemélyesítései, minden drámájában hazafias tendencia rejtőzködik, sőt nem egy munkájában a dráma egész szerkezetét, helyzeteit és alakjainak jellemét is ez a rejtett célzatosság határozta meg.
A politikának ilyen túltengése természetesen a költői tartalom rovására megy. A kifejezés is szenved miatta, a lelkesedés áradozásnak érzik, a pátosz dagályosságnak. Nemcsak élvezni, de méltatni sem lehet ezt a költészetet, korától és költőinek személyes sorsától függetlenül. Ismerni szükséges a költők élete történetét, hogy pátoszuk súlyát megmérhessük és érzelmességük természetét megérthessük. A hazafiasság nemcsak művészetüknek, hanem egész életüknek anyaga volt. Legtöbbjük élete nagy részét száműzetésben töltötte, nem egyjük idegenben halt meg, Mameli és Poerio a csatatéren (ezért szeretik őket Petőfihez meg Körnerhez hasonlítani), mások az osztrák börtönökben raboskodtak át esztendőket. Hangos hazafinak lenni Itáliában majd egy évszázadig olyan veszedelmes volt, mint nálunk Martinovics összeesküvése után, vagy a Bach-korszakban. Silvio Pellico facsaró könnyes költészetét csak így érthetjük meg, és csak így méltányolhatjuk. Megindítóbb könyvet keveset írtak, mint a „Prigioni”, az osztrák börtönben sínylődő költő szenvedéseinek története. Drámái és egyéb költői művei színtelen alkotások ehhez a munkájához képest.
Még Leopardiból, a kor legtisztább és legnagyobb lírai költőjéből is ki-kitör a politikai keserűség és bánat. Húszéves korában írta Itáliához címzett híres ódáját, amely körülbelül ugyanolyan korhangulatnak és lelkiállapotnak kifejezője, mint Berzsenyinek „A magyarokhoz” című ódája. Leopardi is csak ritka pillanataiban tudott környezetéből, korából annyira kifeledkezni, hogy arról énekeljen férfiasan panaszos hangján, ami költészetében a legeredetibb motívum: önmaga sorsáról és vigasztalan létéről. Az ő költészetébe is levelein át visz az út. Ismeretük nélkül nem egy idegenszerű érzést kell legyűrnie az olvasónak, amíg az őszinteség eréhez jut el költészetében. Nagyszabású és ünnepélyes költészet az övé, pedig apró nyomorúságok voltak a megindítói. El kell olvasni leveleit, amiket Paolina húgához, amiket zordon apjához és más meghittjeihez írt vergődő létének válságos óráiban, hogy költészetében az elképzelés, az átérzés és a kifejezés erejét megbecsülhessük.
A kor költészetének egyhangúságát Giuseppe Giusti élénkítette meg. Satyricus, könnyed formájú, rövid soros, sokszor ütemes, ritkábban mértékes, mindig csengő rímű versei páratlanul népszerűek voltak, sőt részben még ma is azok. Legtöbb költeménye afféle pasquinade, egy-egy politikai nagyságnak, hazainak vagy idegennek mulatságos, ötletekkel földerített torzképe. Giusti vidám satyraíró volt, nem keserű hangú, bár szándéka, az indulat, amely költésre megmozdította, a legkomolyabb volt. Csúfolta korát, intézményeit, az alvó olaszokat, uralkodóját, toscanai II. Leopoldot és hűséges szolgáit, kik nem akarják nemzetük panaszait meghallani. Írt Giusti komolyabb hangú költeményeket is, de azokban az érzelmesség többnyire érzelgősség. Ritka üde egyénisége volt kora költészetének, fordulatos, ötletes, mint egy népköltő, mint a hétköznapi életnek azok a dalosai, kik az események hatása alatt rögtönözve gúnyolódnak vagy lelkesednek.
Mindezekről a költőkről igen teljes képet ád Barbiera antológiája. A könyv szerkesztőjének ízlése ugyan túlságosan egyirányú, de a kor költészete sem volt sokirányú. A néhány nagyobb jelenség árnyékában egy sereg kisebb egyéniség élt és működött, ma már túlnyomórészt elfeledett alakok. Őket sem hagyta ki gyűjteményéből Barbiera, s könyvét ezzel, igazi irodalomtörténeti anyagraktárrá tette. Nem volna baj, ha az 1870 utáni költői nemzedékek, tehát a modernek elől nem vette volna el vele a helyet. Ezeknek így igen kicsi tere jutott a hatalmas (1346 lapos) könyvben, pedig köztük vannak az olasz ottocento legnagyobb költői, Carducci, Pascoli, d’Annunzio és egy csomó kisebb költő, de mind igazi egyéniség, például Graf, Fogazzaro, vagy a tragikus életű és költészetű Giovanni Camerana.
