Füst Milán: Az elhagyott vadász
S lélek a ringó nádakon hintáztam,
S boldog, vídám lélek ropogtattam nádi mogyorót:
Történhetett vélem e nagy baleset.
S ha esni kezd, a szívem felderűl,
Lámpát gyújtok s púposra görbűlve hallgatom:
Hogy' esik az eső!
Hogy kotyog kinn a csizma s kopog a kő:
Mennek a vadászok a hideg erdőbe.
Sárgúl odafenn az erdő teteje!
Hajrá! Fel a vaddisznóra a csúcsok felé!
Hajrá! Át a völgyeken, vad-füvön, úti lapún!
Hajrá! Át a vizeken, patakon, csöndes esőn!…
Lenni elhagyottan s olyan egyedűl:
Hogyha hideg kezemet véletlen' megfogom
Megborzongok s ijedten, mint az őrült
Körülfutok három-négyszer a szobában.
Örülni a rossz időnek s ami másnak kín:
Adtad a bölcsőben nékem, istenem!
Tűrök és várom: a felleg
Egyszer csak meghasad s az üdvösség
Sárga tüze az elhagyott vadásznak
Szivére sugárzik.