II.
II.
Egy reggel az Untermensch arra ébredt, hogy minden ember meghalt. Mindenki, akik már hozzá voltak szokva az éhséghez, a bacilusokhoz, azok is. Az elárvult kutyák és macskák csodálkozva jártak a hullák közt. Az Untermensch pedig azt mondta:
– Az emberiség volt, Én vagyok. Oka, célja, értelme vagyok magamnak. Én semmit sem vesztettem.
És ekkor elkezdte legfelső Énjét soha nem látott mozdulatokba táncolni. De egyszerre megállt: – De hát most kitől különbözöm? – És nem táncolt többé.
Azután elkezdte legfelső Énjét bizarr szótagok ritmustalan ritmusába hangozni. De egyszerre elhallgatott: – Kikben visszhangosodik ez az én Egyéniségemmé? És nem lírázott többé.
Azután furcsa tettekbe kezdte élni legfelső Énjét, de azt is megunta: – Milyen üres a tett, ha az emberek botránkozása vagy csodálata nem ad tartalmat neki.
