Várady István: Dutka Ákos új verseskönyve 1912
Várady István: Dutka Ákos új verseskönyve 1912
A lemondás mindig szomorú, akkor is, ha nem kísérik mély és megható gesztusok. Pedig Dutka új könyvében sok van e gesztusokból. A lemondások lyrája. Kétségtelen, hogy ez önmagában is megható: a harmincesztendős, a fiatal költő, mikor búcsúzik, ettől meg attól, a fiatalságtól s velejáróktól. És kétségtelen, hogy a hatás csak növekszik ez egyszerű, inkább fénytelen, mint kopott sorokban, melyekből e versek összeróvák. És az is igaz, hogy ebben a kötetben benne van az egész ember: ahogy él, ahogy motívumok előtt megáll, felérez és alkot, ahogy a tájakat és hangulatokat valami bölcsességszerű lassúsággal lefesti. Általában: valami lassúság ül e verseken, mintha a lyrára ráérzés és a lyrába ömlés között valami időköz telne el. De önkéntelenül és igazán lyra. (És mégsem úgy, ahogy egy szomjúságra iszunk.)
Lassan, önfeledten kószálni, csendes vízpartokon megállani, nézni és nem erőltetni a szemet, hogy a dolgok mögé lásson: kezdettől fogva a Dutka igazi területe. Olyan művészet, mely nem követel meglepő formákat s kérlelhetetlen ritmusokat.
Szeretem e verseket, kissé zakatoló ütemükkel, hangtalan csengésükkel, együvétartozásukkal, csendességükkel. Lehet talán nagyszerűbben is. De a lemondás mindig szomorú.
