II.
II.
Miklós szinte észrevétlenül siklott bele a munkás, tanuló életbe, Péter is beletörődött valahogy. Az atyák szűkszavú utasításai, szemmel kormányzó, nyájas szavakba burkolt rideg szigorúsága előbb-utóbb minden gyermeken győzedelmeskedett.
A nagy tanulóteremben egymás mellett ültek a gyerekek. A legtöbb egy füzetet tartott maga előtt, egy részén tenyerét nyugtatva, a másikba koronként bele-belepislantva, idegen szavakat magolt: meredő szemmel nézett maga elé, és ajka hangtalanul járt. Ez latint, a másik németet vagy olaszt, a harmadik franciát, a negyedik spanyolt biflázott. Az a csoport nyelvtani szabályokat és mintapéldákat tanult könyv nélkül, egy másik latin auctorok szebb helyeit emlézte. Nagy szótárak levelei komolyan recsegtek, susogtak, tanulásban agyonnyúzott könyvek repedeztek, súrlódott a papiros, sercegett a penna. A felügyelő páter fülében, amint körülsétált a teremben, egymásután hangzott vissza a sok sylva, sylvae, lac, lactis… die Holz, nein, nein, das Holz… la pobreza, encierro… il pappa, io sono… le soldat, la fortification… Cato mirari se aiebat… arma vi-rumque ca-no Tro-jae qui-primus ab-oris… hogy amint odább megy, csakhamar elvegyüljön az általános suttogásban.
Miklós egyet nyújtózott az asztal alá, és hátradűlt székén: mindennel elkészült. De újra az asztalhoz hajolt, beleütötte a penna orrát a kalamárisba és elgondolkozott. Egy idő múlva fölírta az ív élére: Ne bántsd a magyart!, közvetlenül alája: Zora puce bice dana!, feljebb: It ürer, kerván gecser!, aztán az egészet aláhúzta. Ezeken a nyelveken beszélt Grécbe jövetele előtt. S most már büszkébben írt tovább: Nulla dies sine linea! – Wer wagt, gewinnt! – Assai ben balla a chi la fortuna suona! – Un rey es Dios en la tierra. Végül az ív jobb sarkába odakanyarította: Nicolaus Comes a Zrin. Aztán fölkelt, jelentette a páternek, hogy elkészült, azonkívül ezt csinálta, és átnyújtotta neki a szépen kikalligrafiázott ívet.
A páter nézte, nézte, elmosolyodott, elkomolyodott.
– Sok nyelven beszélsz, gyermekem – mondta Miklósnak latinul –, szívem örül rajta, de mondásaid közül csak a latin és a spanyol tartalmát vésd szívedbe, a többit szórd ki belőle.
Péter fürkészve pislogott bátyja felé, mi dolga lehet a páterrel. De meggondolta és örült neki, legalább nem figyel ide a páter. Kihúzta a fiókját, s ma délelőtt legalább századszor megforgatta azt a török tőrt, amelyet az universitás egyik hallgatójától kapott cserébe egy hazulról hozott szép tiszta, kerek betűs latin könyvért, amit valahol Amstelodamumban nyomtak.
Csöngettek. Szünet. A gyerekek kimentek az udvarra. Péter odaódalgott bátyjához:
– Niki, mi dógod vót azzal csókával?
– Bémutatám néki az idegen nyelvekben tött előrehaladásomat!
– Hát osztán kufár kévánkozol lenned, avvagy királ, hogy annyi idegen idiómákban töröd az nyelved? Tanulok én is hun itt, hun ott egy-egy csöppet, de az te fejed ollyan, valamint az alaputréta nevezetű spanyor csuda az fazékban az sok gőzös tudomántul.
– Akarád mondanod: olla podrida – jegyezte meg Miklós.
Péter ránézett és elnevezette magát:
– Jüvel, no, nyilazni egyet!
– Azt mán igen.
S a két testvér vidáman sietett a játéktér felé.
