Pikler Gyula: Érzéklés és felfogás
Pikler Gyula: Érzéklés és felfogás
Amitől nem féltem, bekövetkezett: a közlés helyének szépirodalmi karaktere nem nyújtott mentességet – a kis népszerűsítő korridorból és kikötőből tudományos hadi kikötő készül lenni. Érdeklődnek, sőt vitára hívnak. A Nyugat karácsonyi számában megjelent Érzéklés és ébredés című cikkemnek egy nyájas olvasója a postán ultimátumot küldött: mutassam meg közelebbről, hogyan magyarázza meg az érzéklésnek tőlem adott elmélete, mint én állítom, a magasabb lelki életet, a felfogást, az összehasonlítást, az alakok észrevételét. Ő az én több-komissiós hasonlatomból legjobb akarata mellett sem tudja megérteni.
Örüljünk ennek a váratlan incidensnek! Mikor Spencer Herbertet a szerzői jog tárgyában kiküldött angol ankét kikérdezte: vajon, ha a szerzőket arra köteleznék, hogy könyveik megjelenése után néhány évvel olcsóbban árusítsák azokat, nem-e nyernék vissza, amit árban elveszítenének, a vevők nagyobb számán – mondom, mikor ezt kérdezték tőle, a nagy filozófus az önámítás bús hiányával így szólt: „Vannak áruk, miket az a kevés ember, kinek szüksége van rájuk, drágán is megvesz, de az a sok, akinek a természete nem kívánja, akármilyen olcsón sem vált magához. Ilyen teszem a csukamájolaj és szakasztott ilyenek például az én pszichológiai munkáim”.*
Emlékezetből idézek Spencer Various Fragments c. gyűjteményéből, ahol e sorokat írom, a könyv nem áll rendelkezésemre.
Örüljünk, mondom, hogy van olyan is, akinek természete megkívánja a pszichológiát, és ha a főszerkesztő úr, ki e kis harcba sodort, megengedi, megfelelek a föltett kérdésre.
