Ignotus: A múlt.
Ignotus: A múlt.
Móricz Zsigmond barátom nehezteli azt a tételemet, hogy a múlttal szemben csak egy kötelességünk van: az, hogy elfelejtsük. Merem állani, még az után is, ahogy Móricz oly szépen fejti ki az ő minapi Ujházy-tanulmányában: mennyire bennünk él a múlt. Sőt éppen ezért. Mert a múlt éppen eléggé van. Mert tulajdonképp, egyéb sincs, mint múlt. Jövő mindig csak lesz, jelen alighogy meg lehetne, már nincs is – csak a múlt az, ami megvan, mert megmarad, és nincs semmi, ami egyéb volna, mint lerakódott múlt. Erről nem lehet tenni, ezen nem lehet változtatni – de minek még rá is duplázni? Ha az kell, hogy a múlton okuljunk: hát ugyan mi vagyunk mi mindenestül, mint egy nagy okulás a múlton? Ha az kell, hogy a múlt utat szabjon elénk: hát ugyan tud-e a lábunk másképp lépni, mint a múlttól megszokottan? Minden ítéletünket öntudatlan a múlt igazítja. Minden vágyunkat önkéntelen a múlt sugallja. Ha százszor elfelejtem is: megvan bennem, s mentül jobban elfelejtem, s mentül kevésbé tudom, annál zavartalanabbul dolgozhat akaratomban, s annál felismerhetetlenebbül jelentkezhetik bennem úgy, mint szakítás saját magával. Miért kellene a múltak tisztelete retardativum gyanánt, hátráltatással s így lassítással való szabályozójául a fejlődésnek, mikor minden, ami van, puszta létezésével is erős retardativum az ellen, hogy megváltoztattassék, s a legveszettebb izomú fejlődés is, azzal, hogy azt fejleszti tovább, ami már megvan, már keresztülment minden hátráltatásán a múltnak, melynek ereje a meglévőnek lustaságában van felhalmozódva? Mindenből, amit teszünk, amit gondolunk, amit akarunk s amit jelentünk, a múlt már úgy levonta, eleve, a maga jussát, mint ahogy az uzsorás már kölcsönadáskor levonja a kamatot, ami csak lejárat után járna neki. Amennyire tudatosan számbavehetném a múltat, annyira benne volt már öntudatlanul minden számvetésemben. Legvakmerőbb újításomból, a múltnak izent leghetvenkedőbb hadamból már leszedte a dézsmát, mire én még adót is akarnék fizetni neki. A múlttal nem kell törődnünk, mert éppen eleget törődik magával. Ami igen szépeket Móricz Zsigmond a múlt hasznáról mond, velejében mégsem mond többet, mint azt, hogy a tenger úgy tenger, ha sós. Ez igaz – de a tengert nem kell még meg is sózni, mert elég sós úgy is.
