Nagy Lajos: Gorkij Makszim: Az anya
Nagy Lajos: Gorkij Makszim: Az anya
Nem használtam soha, még beszélgetés közben sem, irodalmi munkára azt a jelzőt, hogy: unalmas. Diszkreditált szó ez, mellyel a szerény művészi igényűek szoktak védekezni oly művekkel szemben, amelyeknek élvezéséhez nincsen elég intelligenciájuk. Ohnet rajongó olvasója szokta unalmasnak mondani – és húsz oldal átolvasása után félretenni – a „Rouge et Noirt”. Gorkij regényéről azonban mégis így kell megmondanom a véleményemet: soha unalmasabb könyvet nem olvastam. Számtalan nekiülés után, kis adagonként, fáradságosan, magamat erőltetve tudtam csak elolvasni, sőt még ezeken felül is kisdedül ravasz fogásokkal, mintegy kerülgetve a kitűzött feladatot – eljutni a megkezdettnek a végéig! –, olyanformán, hogy hol nekiiramodással expressz tempóban olvastam, hol lassan és fennhangon, minden szót megrágva, hol előreolvasással, visszatérvén a kihagyott részre.
Miért olyan unalmas ez a regény?
Bizonyos, hogy az érdekességben valami szerencsés reláció is van – és ezt figyelembe véve a szocializmus eszméjének minden gáton áttörő és minden üldözést megvető diadalmas hódítása orosz munkások és parasztok közt: a mai intellektuális ember számára igen érdekes téma. Az orosz embernek szíve-ügye ez, másfélének pedig egy idegen és rejtelmes világ minden komorságát magában-hordozóan exotikus is. De a történések amaz egész sorozatának, amely magában foglalja a gyári munkás öntudatra ébredését, a szocializmus tanításainak első primitív megismerésétől egy kicsiny szocialista csoportnak jelentős párttá való növekedéséig – ennek az egész sorozatnak megvan a maga jól ismert sablonja, a Gorkij regénye tehát – mivel ezt a sablont nyújtja – vázban semmi újat nem ad. Ezenfelül a váz konvencionálisnak mondható részleteivel együtt járnak unos untig tudott, üresen kongó közhelyek, amelyeket az értelmünkhöz-zengővé csak továbbfejlesztéssel, mintegy újjáedzéssel lehetne tenni.
Közhelyes típus a Vlassov Pável alakja. Sablonosan megkonstruált példánya az agitátornak, s azáltal, hogy egész karakterében, társadalmi elhelyezkedésében, képességeiben és cselekedeteiben, sőt még a jobbféle, formás és szemrevaló, értelmességét is megmutató külsejében is a legapróbb részletig közismert ez a minta, untat bennünket ez a lelkes és derék, minden becsülésünkre és szeretetünkre érdemes – csupán az érdeklődésünk számára hiábavaló – regényalak.
Az anya, a Pável anyja, főalakja a regénynek. Új és érdekes, az érdekességéből azonban nem futja ötszázegynéhány oldalon keresztül. Tagadhatatlan azonban, hogy ennek az alaknak elgondolása és az életnek s az emberi léleknek mélységes ismerése alapján vaskövetkezetességgel való fejlesztése – megrajzolása egy igaz és csodálatos átalakulásnak – olyan munka, amit csak nagy író tudhat.
A mellékfigurák – számtalan az ő számuk – abban a terjedelemben, ahogyan szerepelnek, tűrhetetlenül unalmasak. Róluk szóló kevesebbel is beérnénk, sőt csakis a kevesebbet vállalnánk szívesen, az író sok feleslegeset mond róluk és beszéltet velük. És itt egy formai kérdéshez jutottunk el! Általában teljesen lehetetlen írásmód az a végletekig részletező realizmus, a földhöz kötöttségnek és tárgyakhoz tapadtságnak az a soha föl nem engedése, amellyel ez a regény írva van. Ez a regény fő hibája! Ez ellen a realizmus ellen szóló ítéletemet két példával próbálom igazolni – vagy talán csak magyarázni. (Ezek nem a könyvből kivett példák!) Íme:
Az anya el akar utazni a városból, hogy a fia beszédét, amelyet elítéltetése előtt a törvényszéken mondott, s amelyet lejegyeztek és sokszorosítottak, valahová, terjesztés céljából elvigye. A megállapodás az, hogy a pályaudvaron valaki táskájában adja át neki a beszédet. Az anya megjelenik útra készen a pályaudvaron. Jön a táska hozója, egy fiatalember. Ez a fiatalember jön, átadja a táskát – és megy. A regényben eddig nem szerepelt, ezután sem fog szerepelni, mégis az író leírja őt, olyanformán, hogy adatokat mond róla, amelynek sem az akcióhoz, sem a miliő megértéséhez nincs közük, amelyek önmagukban, mint költői leírások, rajzok, értéktelenek. Teszem ezt mondja az író a fiatalemberről (mindez költött!):
„A fiatalember húsz-huszonkét évesnek látszott, de miután az arcát borotválta s bajusza sem volt, idősebb is lehetett. Lábain orosz csizma volt, melynek szárai gondosan ki voltak fényesítve. A csizmafejek, miután odakinn esett a hó, nedvesek és sárosak voltak. A fiatalember ezt kérdezte az anyától:
– Hova utazik?
A hangja rekedtes volt és kissé erőltette, amikor beszélt… stb. stb.”
Más példa:
Két alakja a regénynek beszélget, mondjuk Nikoláj és Zsófia:
„– Fáradt vagy?
– Nem.
– Pedig sokat jártál. Feküdj le mégis, pihenj egy kicsit!
– Nem vagyok álmos. Fennmaradok és még dolgozom.
– Ne erőltesd magad! Jobb inkább, ha korábban kelsz és reggel dolgozol.
– Szívesebben dolgozom így késő este… stb. stb.”
Efféle leírásokkal és beszélgetésekkel, amelyek teljesen indokolatlanok, tele van a könyv. Szinte csodálatos! Ez olyképpen érthető csak, hogy az író intenzíven képzeli el a figuráit, járnak-kelnek előtte, tesznek, beszélnek – az író aztán erős kritika hiányában mindent leír, amit a fantáziája fölvet. Egészen sajátságosak a nagy írónak ezek a gyöngéi, amelyek szinte olvashatatlanná teszik e regényét.
Pedig kár, mert szép és tömör részletek is vannak a műben, néha lebilincselő lendülést is vesz az akció – és kár azért is, mert minden alakot, minden kis történést besugároz az író szívének nemes melegsége.
Azt nem is igen hibáztatom, csak éppen fölemlítem, hogy a tendenciáknak is, a művészi elhitetésnek is kissé a rovására megy az író túlságos szubjektivitása szeretett és gyűlölt alakjai mellett és ellen. Oly heves ellensége Gorkij a fennálló társadalmi rendnek és e rend minden védőjének, hogy már nem is elég élesszemű és mély megértője ezeknek. Nála mindenki, aki nem proletár, tudatos és elszánt ellensége a népnek, és ne adj’ isten, hogy csendőrt, rendőrt, katonát és hivatalnokot másképp el tudjon képzelni, minthogy annak pokoli gyönyörűség és reszkető kéj, ha a szegény embert fojtogathatja. Vagy akár a szemét az ujjával kinyomhatja. Világszemléletnek ez kissé primitív, emberismeretnek pedig egyoldalú, hiányos.
Sajnálom, hogy Gorkij e művéről, melyet sokan becsülnek, nem lehetek jobb véleménnyel, mert más írásait nagyon szeretem, az „Éjjeli szállás”-nak – amely sokkal nagyobb munka, mint amilyennek még a méltatói is mondják –, meg a „Huszonhat és egy” című novellának legkülönb irodalmi gyönyörűségeimet köszönhetem. Tisztelem a Gorkij bús és komoly hangját, nagy szívét és mélységeket kutató szemét – és nekem is szomorú és szent ügyem az emberi nyomorúság, amelyről igazában ez a regény is szól, tisztelem a szocializmus törekvéseit is – szinte szeretném, ha egynémely dologban, amidőn e regényről szóltam, kissé tévedtem volna.
