III.

Teljes szövegű keresés

III.
Vali hirtelen, ösztönszerűen felállott és kiment. Böske a megmaradt pecsenyét tálastól betette a kredencbe, a fiatal, bumfordi cseléd kapkodva szedte össze az edényeket s evőeszközöket a nagy fatálcára, s az asszony árgus szemmel leste minden mozdulatát, rettegve, nem tör-e össze valamit.
A hold későn jön ma fel, s a tornác egészen sötét. Az égen sok a csillag, s az oszlopokról csüggedten lógnak le a vadszőlő venyigéi, megkoppadt levelekkel. A hosszú folyosó, amely sem nem elég széles, sem nem elég keskeny arra, hogy hasznavehető legyen, csak a ripők urasságot szolgálja vastag vályogoszlopaival, kopott tégláival, végignyúlik a ház előtt. Szél bogarász végig rajta, csípős kis őszi szél.
Ebben a percben szinte nesztelen, macskaléptekkel jelenik meg egy férfi a folyosó utcai szögletén. Vali egy pillanatig habozott, ki az, olyan öröm fogta el a szerencséjén, hogy így eltalálta, mikor jöjjön ki.
– Áh, magácska az… – mondta Péter. Halkan szólt, rekedtre lefúlt hangon. – Kezeit csókolom.
Megfogta a kislány kezét s remegve szorította meg. A sötétben világított, foszforeszkált a lányka arca. Péter megfogta a kezét, és nem eresztette el. Bátortalanul, gyöngéden tartotta, aztán egy kis ötlettel, fogta, s bedugta a kabátja alá, be a szívére odaszorította.
– Maga drága, maga kis drágaság! – rebegte.
Olyan halkan mondta a szókat, mintha csak a foga vacogott volna. A lány nem szólt semmit. A fogai csillogtak, édes fehér szikrákkal a csillagok világán.
– Szeret? kis Vali? Szeret?
A lány kuncogva elfordította a fejét, el az udvar felé, az ég felé, a gyenge fény felé.
– Mert én imádom magát… Nézze, én egy egészen elveszett rossz perverzus lény voltam, de én úgy imádom magát, ahogy csak tiszta és szűz, ötéves gyerekek tudnak imádni egy angyalt…
Kivette a lány vastag kicsi meleg kezét, s lehajtotta rá a fejét, rátapasztotta az ajkát, s az ajtó felé lesett, nem kapja-e rajta őket valaki.
– Úgy imádom magát, édes kicsi, kicsi kis Vali, hogy az direkt őrület.
Groteszk volt, és furcsa a lógó fekete kalapjában, és a kislány csiklandósan nevetett.
– De maga szeret-e, maga, édes, kedves kislány!… Ha tudná, milyen szép magácska!… Hogy milyen jól áll magán minden, és maga mindenben… Milyen modern és milyen stílusos ezen a szülőszemétdombon, mint egy őszi forró virághalom…
Közelvonta magához, a karjánál fogva, s a lány úgy engedett, mint a hívó napnak a virág, és olyan isteni közönségességgel, mint egy utca lánya. És Péter gyöngén, gyöngéden átszorította, az arcához vonta a párnás puha kézfejet, és megölte magában az őszinte gondolatot, hogy ez a nő egy kis céda, aki így odaengedi neki magát. Lehetetlen erővel fojtogatta le természetében a kiélt és holtra unt cinikusságot, mert szegény és kopott szíve vágyott már egy kis nemesség, finomság, jóság, tisztaság után. Mert áltatta magát, ösztönszerűen kapaszkodott a reménybe, az illúzióba, hogy egy tiszta hódítást csinált, holott a tiszták és közönségesek városában a kislány szokatlan, bódító, prostituált lelke bűvölte el. Figyelmesen, felülről lefelé simította az arcához a kezét, mert ma nem borotválkozott, és soká habozott emiatt, hogy megcsókolja-e? Úristen, ki gondolt ilyen szerencsére, hogy sötétben, egyedül leli.
– Üdvözlégy te hajnalos szűz lány – suttogta és rebegte, és mégiscsak rátette a vállára a kezét, mint ahogy a tűz, a sustorgó víz vonják az embert, és a nyakához ért a keze a lánynak. És az arcához vonta az arcát és megcsókolta a fülénél, alig érintve, mert eszébe jutott, hogy a lehelete a rossz fogak miatt kétségbeejtő… és csak ott csókolta meg a füle alatt, a meleg kis arcot…
Szólani, mondani akart valamit, de az agyveleje üres volt, és szidta magában az egyetlen költőt, a mai magyar fiatalság költőjét, aki íme jelen van a legszentebb pillanatban, mikor ráteszi ajkát a lányra, s az imádságot nem meri kimondani, mert mégis van benne szemérem, s nem tud több adys szót kilehelni, ha már békó van a saját nyelvén, inkább a semmis és szürke szókat nyögi, mert olyan volt a lelke most, mint egy újonnan készült láda, amely tele mások szavaival, érzéseivel, verseivel, csak úgy, nagyjából begórva, úgy röptiben orozva… Hát csak suttogta inkább a banális kis szókat, a semmit és mindent mondókat, a lekopottakat, a mindenkiét: hisz olyan nagy idegáramokkal van tele, hogy ezeknek maguktól és láthatatlanul és meghallhatatlanul kell úgyis átömledniök…
– Szeress… kicsim… drágám… szeress… Szeress egy kicsit… hidd el, milyen jó az, ha te szeretsz…
Böske, a ravasz és körmönfont egyszerűség nem bírta el, hogy ennyi ideig kinn maradjon a húga, egyedül.
Megjelent az ajtóban, távolról megvilágítva, soványan, magasan és közönségesen, lógó karokkal a küszöbön.
– Hol vagy már! – kiáltott ki ridegen, s már abban a percben látta is őket, ahogy szétijedtek, s mint a kaméleonszín olvadt át a hangja férfisimogató lágyságba.
– Meg találsz fázni, fiacskám…
Péternek nem maradt egy nyikknyi hangja, Vali kacagó vígságos hangon kiáltott fel:
– Vigyázzon, Péter, hiszen belémbotlik!… – azzal kacározva pattant, fordult és égő piros arccal rohant be a szobába.
– Kezét csókolom – mondta Péter Böske elé, és lenyelte a hangokat.
Böske mindent látott, átlátott a szitán, amit húga szeme elé tartott, és fellobbant kis fantáziával a legtüzesebb csókokat s a legvadabb ölelések szagát érezte meg, hogy a vére mind lángolni kezdett.
– Jó estét, Péter – mondta, s előrelépett a sötétbe a fehér világosból. Az ajtó besimult utána, s a sötétben odaadta a kezét.
Péter egy pillanatra megfogta, s tiszteletteljesen el is eresztette. A lány alig akarta elvenni, s mintha a levegő fenntartotta volna, lassan süppedt le a karja, csüggedten és végleg.
– Hogy van, Böske kisasszony?
– Köszönöm.
– Szép este van.
– Igen.
Hűvösebb lett a szél. Mindkettőjükön kis borzongás futott át, de nem mozdultak.
– Itthon van a bácsi?
– Igen.
Újra csönd lett.
És a lány nem tudta, hogyan, miért, de elfogta valami kimondhatatlan érzékenység, könny szállotta meg a szeme tengertükrét, hirtelen, meleg, ömlő, vastag könnyár zuhant le az arcára.
Péter szórakozottan nézett reá, és sokáig nem látta, mi történt. Némi vállremegésre tért vissza az öntudata, de még jó ideig nem bírt észre emelkedni.
– Sír?… – mondta aztán halk ámulással.
A lány gyorsan elfordult, a tornác vastag, fehérre meszelt vályogoszlopához dőlt, s egész testét viharosan megrázta a felszabadított, kirohant zokogás.
Péter annyira rémült volt, annyira nem találta bele magát a helyzetbe, semmi közösséget nem bírt érezni az egész csodával, hogy nem volt egy vigasztaló, egy támadó, egy beleavatkozó szava. Nem bírt egy hanggal segélyére jönni a fuldoklónak, csak várta, elvárta a magától jött véget.
Az égen fellegek gyűltek, a köd is megsűrűsödött.
Végre a lány zátonyra jutott, szárazra bukott. Sóhajtott, letörülte a könnyeit. Mosolygott. Lankadtan és csüggedten, meg újra mosolygott.
– Tessék besétálni, Péter.
Péter csaknem engedelmeskedett, a lány két évvel volt nála idősebb.
De aztán hátrább lépett az útjából, s alázatosan mondta.
– Csak tessék, Böske nagyság…
Böske felszárította a szemét, és mindig mosolygott.
– Ilyen ostobaság… – mondta s besietett.
Péter már az első pillanatban látta, hogy baj van. Soká voltak kint egyedül. Vali hideg arccal, leforgatott szemmel ült az asztal mellett, és újságot olvasott.
– Alászolgája, jóestét kívánok – mondta Péter, s a hangja nagy riadalmat csapott.
– Szervusz humillimusz! – rikkantott fel a bácsi, és kerek pápaszeme mögül valami puha öreg arccal nézett vidáman a fiatalemberre.
– Jó estét, világcsavargója – mondta nyájas szokott tréfájával a mama is, mert kisgyerek kora óta ismerte Pétert, s anyás gonddal szidogatta bohém állhatatlanságáért.
Vali úgy tett, mintha köszönne, aztán tovább olvasott. Péter odalesett. Kishirdetéseket.
Péter szórakozottan levetette a kabátját, s átvitte a külső szobába, s letette az ágy végére. A szemöldökét magasra, a száját görbére húzta, tudta, hogy ma cudar estéje lesz. Valinak olyan kegyetlen, idegen az arca! Olyan közönyös, rideg. Ah, lányok, lányok, be kitanulhatatlanok vagytok.
– Na, mi újság odaki? – kérdezte az öreg doktor.
– Kicsit hűvös van – mondta Péter.
– Hűvös.
– Hja, barátom, október vége.
– Bizony, mihelyt ber, mindjárt rossz ember.
– Tegyél a tűzre, Böske.
– Igen.
Péter utánanézett Böskének, kissé mintha meglepte volna a hirtelen jött frissessége.
Az asztalon alma volt és dió, egy csomó.
– Tessék – mondta az öregúr.
– Köszönöm – szólt Péter –, de lusta vagyok magamnak hámozni.
Egész szívvel s lehelő gyöngédséggel nézett Valira, aki néha kitüntette azzal, hogy hámoztatott vele magának. De Vali nem vette tudomásul, tovább olvasta a lapot visszájáról, befordított, de a szeme szórakozottan bámészkodott a betűkre, mintha isten tudja, hol járna az esze.
– Lusta – mondta csendesen az öreg doktor, s a késével egy diót tört meg –, nahát, én meg előveszem a bicskámat, ezt ni, girizdekre vágom vele az almát, kettőt megeszem, addig a többivel végigrakom az asztalt. Pég meghámozná az asszony, a diót is feltöri nekem diótörővel, nekem nem kell. Én kiveszem a bicskát, feltöröm, bedugom ide a résbe ni, és így kiszedem a cikkeket: akkor jóízűt öszöm belőle, ha magam szenvedek meg érte. Ez a tulajdonságom.
Lassan beszélt, és tetszett neki, hogy senki se szól bele, Péter csak a Vali arcát nézte, s a szíve úgy elszorult… De azon nem volt az ő számára egy idegrebbenés. Aztán Böskére nézett, aki visszaült az asztalhoz, s már megint varrt. A lámpafényen oly fiatal volt és üde, zavart, csöndes, kislányos, hogy nem lehetett ráismerni, olyan jól állott neki a kettéválasztott barna haja és a nyakába csavart nagy konty. Mint egy boldog szerelmes, mint egy titkos menyasszony ült, és kis mosolygások rebegtek az ajka körül… Szegényke.
Aztán mind a ketten Valira néztek, mert a lány megmozdult. S elámultak. A lányka arcán fény gyúlt ki és mosoly. Várakozás, a vártnak jöttén öröm…
S belesápadva eszméltek rá, hogy ők is hallották az ajtócsapást, a kiskapu heves csapását, s tudták, hogy ki jön.
A másik percben már megjelent az ajtóban a tanár. Bátran, gúnyos mosollyal, borzasra kefélt vilmosbajusszal, ragyogva és életerősen, ahogy szokott.
– No nézd csak – riadtak fel az öregek, akik kis életükbe begubózva csak akkor vettek észre mindent, mikor már a szemük, a fülük, a tapintásuk alatt volt. – Ki jön itt! Isten hozta, tanár úr!
És felállottak s tisztességet tettek neki, elébe mentek. Kezét szorongatták, kabátját elvették.
Péter összegunnyasztott, betekerte magát, mint a kígyó, ha veszélyes ellenre akad, s a szeme vörösen, izzóan égett.
– Hát maga, kis Valéria?… – fogta meg a kislány kezét a tanár, és hízelkedve hajlott le hozzá az egész család becéző szemeláttára.
S Vali pirosan és természetesen, fesztelenül mosolygott.
– Jaj, de várat magára – mondta a professzornak kekken. – Nem tudom, kinek udvarolt ilyen soká.
– A szerencsének – nevetett a tanár. – A kaszinóban kártyáztunk, hisz az öreg látta, megszökött.
S dühítő nyugalommal és baráti leereszkedéssel veregette meg az öreg vállát.
– No de hát gyújtsátok meg a nagy lámpát – mondta az öreg –, ha már ennyien vagyunk.
– Á, szervusz – mondta a professzor, s odanyújtotta könnyedén a kezét Péternek.
Ennek nedves lett a tenyere, mikor elfogta a hetyke úr nagy, vastag kezét.
– Szervusz, van szerencsém – mondta hidegen, és elfordította a szemét. Böske ijedten látta, hogy kancsal lett a dühtől.
(Folyt. köv.).

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages