3. Don Kisott a tanács előtt.
3. Don Kisott a tanács előtt.
Don Kisott megállt a falu tanácsa előtt, hátát meggörnyesztette, lealázkodott minden donkisottságot magáról, és olyan hangon, mintha koldulna, mondta:
– Adjatok menedéket!
A falu vénei – vének időtől vagy bölcsességtől – félkörben ültek. Rámeredtek, és az egyik azt mondta: idegen. És ez a szó olyan volt a fogai közt, mint a nyers hús. Szemfogai agyarokká csattogtak tőle.
A másik azt mondta: erős. És ezt olyan hangon mondta, mintha lakását zárná el idő-rekedt csikorgós zárral.
A harmadik azt mondta: szép. És ezt olyan hangon mondta, mintha tettenért feleségét tiltaná ki a házából.
És mindenik szeméből gyűlölet és irigység harapdosott Don Kisott felé.
– Ki vagy? – kérdezte a tanács bírája.
– Én Don Kisott vagyok – szólt bocsánatkérően Don Kisott.
A név végiglúdbőrözött a tanácsbéliek hátán. Akaratlanul egymásnak vetették vállukat, és kezük védő ökölbe szorult. Egy perccel azelőtt még gyűlölték egymást, most egy „társadalommá” szeppentek. Ez a név az ős Föld fékezetlen erőinek Bacchus táncát zúgatta el fülük mellett. Mintha földindulásos szélben azt kiáltotta volna valaki: tűz van! A közelgő sárga jégfelhő halálos csörgése hallatszott ki e névből.
– Hajdú, tedd be az ablakokat! – szólt a bíró, és abban a percben minden ököl felijedt Don Kisott ellen.
Don Kisott féltérdre ereszkedett, és azt mondta csinált reszketéssel: – Félek.
A disznó tanácsa bevált, a szó csodaszó volt. Az öklök babráló ujjakká mállottak, az erőfeszítésre visszahúzott izmok megint pocakká otthoniasultak, az arcokra kihúzott az öntudat. A bíró magában nagy elégültséget tapogatott szavakba: – A hírhedt hős Don Kisott az én falumba jött félni! Holnap királyi tanácsos leszek.
– Don Kisott – mondotta azután –, neked igen rossz híred van. Te igen sokszor nekihorzsolódtál azoknak a korlátoknak, miket őseink az Isten, Haza és Király védelmére emeltek. Miért jöttél ide közénk? Itt forradalommal nem dugáruskodhatsz, mert megjárod vele.
– Vegyetek be magatok közé – könyörgött Don Kisott. – Új életet akarok élni, polgár akarok lenni a polgárok között. Pihenni akarok. Akarom, hogy cirógassanak, hogy megveregessék a vállam.
A tanács arcán hódító büszkeség terpeszkedett, a bíró pártfogó hangon mondta:
– Helyes, csak igyekezz. De mielőtt abban a szerencsében részesülsz, hogy közöttünk élj, felelj három kérdésre. Mi az Isten?
Don Kisott felelte: Isten mindazon mondatok összessége, melyek a népet termelésre kényszerítik az urak számára. És magában hozzátette: Ó, te másik szent valóság, folytonosan álommá fejlődő élet, bocsáss meg nékem.
– Jól van – szólt a bíró –, és mi a Haza?
Don Kisott felelte: A Haza mindazon mondatok összessége, melyek e termelést spontánná teszik. És magában hozzátette: Szent Szolidaritás időben és térben, bocsáss meg nékem.
– Helyes. És mi a morál?
Don Kisott ismét felelte: A morál az urak jogainak s a jogtalanok kötelességeinek összessége. És magában hozzátette: Örökös cél, mindig szebb emberi megvalósulás, bocsáss meg nékem.
Don Kisott kiállta a vizsgát. A tanács visszavonult, hogy megbeszéljék: mit csináljanak a hírhedt álomvitézzel.
– Tegyük meg bakternek – szólt a jegyző.
– Az Istenért! – kiáltott a bíró. – A bakter lámpással jár és kiáltja az idő lüktetését. Ez felébresztené benne a legyőzött Don Kisottot. Elkezdene rohanni az idővel, s holnap a huszadik században ébrednénk fel. És gyermekeink!
– Legyen írnok – szólt a pap.
– Nem, nem! A betű tömlő, mely kövér a forradalom borától. Ki tudja, mivé táncolnának össze az akták betűi az ő szemében. Nem szabad húst szagoltatni a tigrissel.
A falu leggazdagabb birtokosa sajnálkozó-gúnyos hangon mondta: – Legyen tanító.
A tanács a gyengék kárörömével ujjongott: – Legyen tanító, legyen tanító!
– Jól van – irányította a bíró –, bízzuk rá a magyar nyelvtan tanítását, de szoros tantervvel szorítsuk korlátok közé. Nehogy felgyújtsa a gyermekek lelkét.
– Igaz – szólt a birtokos. – Voltaképpen egy mondaton megtaníthatja az egész nyelvtant. Szabjuk ki ezt a mondatot.
– Legyen a következő – vélte a bíró –, a kutya ugat az udvaron.
– Hát a magánbirtok szentsége! – riadt fel a birtokos.
– Igaz – szólt a bíró. – A kutya ugat a derék szomszéd udvarán.
És lelkére kötötték Don Kisottnak, hogy egész esztendőben ezen az egy mondaton tanítsa „édes hazánk nyelvét a jövő nemzedék számára”.
