7. Don Kisott a Nagy Szita lakomáján.
7. Don Kisott a Nagy Szita lakomáján.
Szüretkor volt a faluban a Nagy Szita lakomája, a nagy nemzeti ünnep. Meghívták Don Kisottot is, és ő megemlékezett a disznó tanácsáról: tudj mindig jól enni és inni. És elment.
A Nagy Szita a nemzeti élet legfontosabb lebonyolítója volt. Eredete a nemzet mitológiás homályában sötétedett. Az óriási szitának, melyben sok-sok száz ember elfért, az volt a bűvös sajátsága, hogyha rázták, kihullajtotta magából azokat az embereket, akik a gondolkodásra és megértésre a legképtelenebbek voltak. Ezeket aztán hivatalfőnököknek tették meg. A hivatalfőnököket megint betették a szitába, s akik második töltésre is kihullottak, azok lettek a fő-főnökök, és így tovább egészen a 12. töltésig. De volt is aztán rend az országban, és oly gazdag volt a legjégesősebb évben is a rubrikatermés, hogy a legutolsó kis féllábú skrófulás tanulóra 17 526 rubrika esett. Mivel pedig minden méltóság az országban a Nagy Szitától eredt, vallásos tiszteletben tartották, és minden ősszel nagy evés-ivást rendeztek az ünneplésére.
A lakoma a falu mellett volt egy gyepes téren. Közbül egy óriási asztal volt, mely körül a hivatalbéliek ültek. Köröskörül bort vérző hordók mellett hemzsegett az evő-ivó nép. Don Kisottot odaengedték az asztal mellé.
Don Kisott először csöndesen ült, és igyekezett enni és inni. És az emberek azt mondták: – Jaj, be derék mimagunk ez a Don Kisott.
De csakhamar szemei éhesebbek lettek. Kitátotta nagy kék szemeit, s a körülötte levő élet beléje táncolt. Don Kisott Don Kisottá mámorosodott tőle.
Mert ez a nagy ember-hemzsegés tele volt színnel, és őserő áradt Don Kisott felé. A fülében millió hang játszott carrusselt, húsos-véres, furcsa alakú, földszagú szavak. S az embereket testvérekké botorkáltatta a bor: egymásnak estek, s hogy el ne essenek, hát megölelték egymást. Szegény Don Kisott donkisottsága azt súgta: – Lám, mégis van emberszeretet, s ha visszaközelítjük az embert a természethez, testvérré lesz.
Nagy kacagáshullámok csörögtek neki, melyekből kiérzett az ölelkezés vágya, az emberré levő anyag széles jó kedve. A tanácsbeliek szájából a bor végtelen toastgalandférgeket szorított ki. Mindenki szavakba böfögte test-örömét a Nagy Szita iránt. Don Kisott csordultig telt a kacagással, s a szemek fényét magába szívta a szeme. Úgy csillogott, mint a fiatal Bacchus, mikor felemelt pohárral szólni kezdett:
– Nagy az anyag öröme, mikor emberré lészen, és ez az igazi transubtancinatio. Mondom nektek, nincsen szebb mise az életben megelégülő ember lakomájánál.
Köszöntelek hús és kenyér, kik magatokba szívtátok a föld javát, hogy az emberen át álommá legyetek.
Minden valóság test és álom a világon. És nagy az ember királysága, akin át a test álommá lesz.
Köszöntelek föld kebeléből szakadt javak, áldott hús és kenyér, kik belénk hozzátok a dolgok lelkét. És amikor bolyongunk a világon, a dolgok örömet és szomorúságot beszélnek nekünk. Ti emlékeztek akkor bennünk, kenyér és hús. Érezzük, hogy a dolgokból ettük magunk álommá, s az álom megérzi a rokon anyag örömét és bánatát.
Ó szent rokonsága az anyagnak, köszöntelek. Ti vagytok a színek, melyekből kirakják az ember-szivárvány ragyogó csodáját.
És téged, ó bor, íme magasan emellek mindenek fölé. De nem emelhetlek fel oly magasra, mint ahogy te emeled fel az embert. Te vagy a Szezámtárulj, és az ember-szikla kincsesbarlanggá tárul érintésedre. Ó bor, te tele vagy egymás felé nyújtott kezekkel, egymáshoz sóvárgó ajkakkal.
Te vagy a sarkantyú, mely a testet álommá nyargaltatod.
A parasztok ajkán egy percre megrökönyödött a jókedv. Haragosan mondták: – ez idegen nyelvet beszél. – A tanácsbéliek pedig ezt mondták: – Kitört újra rajta a bolondság. És Don Kisottot jól elpáholták, de Don Kisott tűrte az ütéseket, mert érezte, hogy megérdemli: egy percre visszaesett donkisottságába.
