Bálint Aladár: A Szent György-céh exlibris kiállítása
Bálint Aladár: A Szent György-céh exlibris kiállítása
A Szent György-céh több ezerre menő exlibrist összehordott, teliborította vele vagy négy terem falát, hatalmas katalógusban megismertette az emberekkel ezeknek a könyvjegyeknek természetét, keletkezését és lehetőleg mindent, ami velük összefügg.
Bizonyára nem szeszélyes tündérujjak pergették a falakra ezt a töméntelen rajzolt papírszeletet, rengeteg fáradság, utánjárás kellett hozzá, hogy ily nagy mennyiségben egybegyűljenek, egészen biztos az is, hogy sokak különös gyönyörűséggel dúskálnak majd közöttük, és mégis (most következik a „mégis”), mintha ez a nagy munka kissé meddő volna.
Az összegyűjtött anyag nem rossz, sőt van olyan jó, mint bármelyik ex-libris kiállítás anyaga, erről az oldalról nem érheti gáncs a kiállítás rendezőit. A kiállítók névsora is eléggé változatos. Angol, német, francia, spanyol, orosz, cseh, svéd, olasz, holland vendég annyi, hogy több se kell. (Közöttük egész sereg grafikus-kiválóság.) Még régi – három-négyszáz éves – darabokból is tellett egész érdekes gyűjtemény. Az exlibrisek technikai kivitele is elég változatos. Rézkarc, maratott – hidegtűvel – színezve, lithografia, monotípia, háromszínnyomás, tollrajz, ceruzarajz mind együtt van e helyen.
És éppen ez a nagy felkészülés, teljes gőzzel való nekirugaszkodás, ez dönti fel azt az egyensúlyt, ami a cél, jelentőség és felhasznált energiamennyiség egységéből, a művészi termelés ökonómiájából következik.
Egyáltalában nem szándékozom lebecsülni az erőkifejtésnek azt a mennyiségét, ami ezeket a könyvjegyeket létrehozta, az összegyűjtésükre és rendezésükre fordított fáradságot sem, de a papírszeletek e rengetegében a kapott impressziók intenzitása nem áll arányban a felhasználódott energiák kincsével.
Ennek sok oka lehet, közöttük nem éppen legutolsó az, hogy a legtöbb művész az egész mindenséget rá szeretné sűríteni arra a néhány négyzetcentiméternyi felületre, amely rendelkezésére áll. Ötletet, világfájdalmat, vágyakozást, a világgal való kapcsolatának egész tartalmát akarja néhány vonalba belécsorgatni. Oka a megrendelő exlibris-hiúsága is. A könyvekhez való viszonyának kifejtésére a rajzoló művész minden találékonysága kevés. Kevés, hogy a maga teljességében kidomborítsa az Én jelentőségét az irodalommal, az íróval, a könyvvel, a vásárolt objektummal szemben. Exlibrisében majdnem mindenki mérhetetlen magasságban lebeg hétköznapi személyisége felett, holott egyszerűen arról van szó, hogy egy kis szelet papiroson fel legyen tüntetve az a felmagasztosulásra egyáltalában nem alkalmas tény: hogy a könyv gazdája N. N.
Ha nem akarjuk nevünket belefirkálni a könyv fedelének belső lapjára, nyomtatott papírszeletet ragasztunk bele, mely a könyvhöz való tulajdonviszonyunkat kifejezi. Ha ezt a képzőművészet segítségével artisztikusan ki tudjuk fejezni, annál jobb.
Semmi kedvem sincsen arra, hogy elméletet gyártsak az exlibrisről, csak azt jegyzem meg: aki ex-librist csinál, sohse felejtse el, hogy nem agydöngető filozófiát, hanem az artisztikum morzsáját, játékot kell, hogy vigyen a munkájába. Ezért tartom Kürthy Györgyöt és Gara Arnoldot kitűnő exlibris rajzolónak.
