Szép Ernő: Egy magános éjszakai csavargás kimerítő leírása
Az ajtóban megálltam, mély lélegzetet vettem,
Felgyűrtem a kabátom gallérját, széjjelnéztem.
Az utcai lámpák hű intése és felettem
A csillagok ragyogtak, s ennek mindig örűlök.
S hogy milyen volt a sok nő a zúgó kávéházban,
Kiknek sorba megnéztem kezét, ruháját, arcát.
Szavuk sérti a fülem, a testszín fáj szememnek,
S lelketlen szemgolyóik járása összeborzaszt.
S néztem újjaim táncát. Nem tudtam hova menjek,
Mentem, mert csöndes éj volt és jól esett a járás.
Lassan mellém húzódtak s múltak a barna házak,
Nem is sétáltam, mentem, de nem tehettem róla.
Mint a kék lénia, mely elszáll mikor pipáznak,
Mint az egy húron húzott hosszú, halk hegedűhang.
Furcsa familiák, szobaurak, cselédek.
Mind levetkőztek, szemök behunyták és alúsznak.
Jámbor szabály szerint (mert azt cifrázni vétek)
Egymásból kéjt halásztak s a falon járt az óra.
Maguk alá gyűrték félkarjuk, felhúzták lábuk,
Elaludtak. A fejük van legmesszibb egymástól.
Az ember fáradtan megnézi ráncos ágyuk,
Aztán az órát. Sebbel-lobbal elmegy hazulról.
Vagy a börzére fut, vagy elindítja a boltját.
Soha el nem meséli, mit álmodott az éjjel.
Cipőim jobbra-balra futtatták, húzták, tolták,
Egyszer osztán lecsúszott a járdáról örökre.
De semmit se gondoltam az égről, csak felnéztem,
Mint a legelő juh, ha a szík földet elunta.
Súroltam egy lámpát is, nem vigyáztam azért sem,
És szívemet meglepte az olvadás lágysága.
Csepegtek, mint a fájó vízcseppek az ereszrűl,
S magam elé gondoltam életem terítékét.
S elképzeltem pilláim gyászfátyolán keresztűl
Szegény Rousseaut, ki sírva fakadt a kurtizánnál.
Az ezredévi oszlop, elébem állt sötéten
A tetejében Gábor arkangyal árnya lengett.
Kit szobrászok meg festők annyit mesélnek nékem,
Zengő fehér angyalka, angyal, szép szárnyas angyal.
Most a mennybolt kinyílna, akár az Operában
S arany lépcsőn lejönne hozzám tizenkét angyal.
Szemök lesütnék, szűzi zsoltárt húznának lágyan,
De a földre érve elkezdenének kacagni.
Hozzám, elkapnák a két karom, megforgatnának,
Frissen repkedne szárnyok, mint a madárka szárnya.
Hogy vagy? Sokat búsultál? Mitől vagy olyan fáradt?
Ugy-e csunya volt minden? Örűlsz most? Hitted volna?
Hó pendelyük morzsolnám, szárnyokat tapogatnám,
Egy angyal átölelne, mert látná hogy szédűlök.
És egyik egy kis könyvet venne elő. Jaj hadd lám!
Megállanánk s az angyal a kis könyvet kinyitná.
Minden könnycsepp, kit ríttam, ott össze lenne adva,
Minden rosz szó, mit szóltak hozzám, be lenne írva…
A ligeti tó hídján. Egy kicsit elfáradva
A korlátra borúltam s az éji vizet néztem.
Sötét, vonagló mély víz. A lámpák fénye reszket
A vonaglás felett, mint a kéj fölött a lélek.
Végigmentem a hídon s megint csak láttam Pestet:
A Weingruber-kioszkot, mely előtt elhaladtam.
Fehér hölgyek, begyes szűzecskék, hosszú tisztek,
Pincérek ájuldoztak, katonabanda zúgott.
Az asztalokon székek, lábaim lassan visznek
Tovább, előre és fák jönnek kétoldalt lassan.
Mint rabok a rabsétán, jöttek sorba leverten,
Fák, jobbról-balról fák s nem hallottam semmi hangot.
Megyek, gondoltam, mennék most így, árkon-berken,
Elhagyni a ligetet, a várost és határát.
Itthagyni a lakásom, sok könyvem, sok nadrágom,
Barátot, nőket, múltam, nevem, minden emlékem.
Milyen hosszú fasor… hol a vége, nem látom.
Ha a tengerig vinne, a tengernek vizéig.
És nem csinálnék semmit, ott ülnék este-reggel,
Ott ülnék éjjel-nappal, ott ülnék míg csak élek.
Ahol a végtelen víz összevakúl az éggel
S a tiszta semmiségnek az árnyékát csudálnám.