II.
II.
Ó, a rettenetes álom!
Megráztam magam és kinyújtóztam. Mint aki messzi útról érkezett és sötét tájakon járt. Ó, itthon voltam megint, én kedvesem, és kinyújthattam magam – nevetve ágaskodtam és körülnéztem. Igen, ez volt az a vidék, ahol az álom elfogott – a messze, világos tájék, távol, a térben, amint kiáradt belőlem a tér és idő, fényes gőzök gomolyogtak. Összefogtam egy marokkal a gőzökből és izzó folyadékká sűrítettem – izzó golyó lett, és ezt felraktam az égre. Még világosabb lett most… ráfújtam a gömbre, és borzongó kéreg lett belőle – hegyek, völgyek és ligetek rajzottak tarkán, mint a szappanbuborék színes rajzai.
Én e színes rajzot összefogtam, elkevertem és hirtelen kiformáltalak belőle, én kedvesem. Én kedvesem, szép és vágyakkal teli, én szerelmesem. És bolyongva kerestelek.
Azon a távoli, zöld csillagon ültél. Odaszálltam hozzád, leültem melléd, egy halk, olajhangon daloló liget szélén, és mosolyogva és fáradtan így áradt belőlem a fény és a hang:
– Én kedvesem, borzasztó álmom volt, elmondom neked. Nevetni fogsz és nem érted meg majd. Íme, én milyeneket tudok álmodni, milyen furcsákat.
– Oly soká tartott ez az álom… és oly nyomasztó volt… és érzésekkel teli, amiknek itt a világosságban és a térben szinte értelme sincs – oly sötétek, oly elnyomottak, elnyomott valóságok, gyermekes tévelygés…
– Igen ám, a Föld… Tudod-e, hogy van az álomban? Az álom sötétség és szorongás és félelem… Tele voltunk félelemmel mindannyian… ó, rettenetesen féltünk! Úgy volt, hogy nem szabad elmozdulni e fekete szörnyeteg hátáról… és mindannyiunknak egyetlen alakja volt csak… képzeld, én kedvesem…
– Rajtam egy nehéz és szorító ruha volt, én kedvesem, kemény csontokból és puha húsból… és a fejemen csontgolyót hordtam és két nyílás volt csak e golyóban, melyen keresztül kinézhettem a szabadba és fel a csillagos égre… És képzeld, borzasztóan féltem és azt hittem, nem szabad levetnem ezt a ruhát – ó képzeld –, alig mertem hozzányúlni ehhez a ruhához, mert attól féltem, hogy kiszakad… nem furcsa? – és még sokan, akik velem voltak, éppen így féltek…
– És ha felemeltem a lábam, egy izmos és szívós szalagot éreztem, ami hirtelen visszarántotta a lábam a földhöz, amiről fölemeltem… Ezer ilyen szalaggal voltunk lekötözve mindannyian… ó álom, álom, álom… és akkor ez úgy volt, mintha nem is lehetne másképpen…
– És egyetlen félelem lakott mindannyiunknak… a fekete szörnyetegtől féltünk, ami tele volt szájjal, és úgy volt, hogyha levetjük a ruhánk, elnyel és megesz minket… és hogy akkor mi elmúlunk és nem leszünk többé…
– Ó, borzasztó volt ez a félelem… Vacogva és remegve járkáltunk mindannyian, hogy le ne rántsák rólunk e ruhát… és ezt úgy neveztük: halál, halál, halál… Igen: e szó alatt: halál… ó, furcsa álom… e szó alatt nem ébredést értettem, mint itt, veled, a szabadban is, hanem ezt értettem: elmúlás. Ó, álom!
– Eleinte összeverődve éltünk, vörös és haragoszöld erdőkben és verekedtünk… Különös, zajos hangokat kiáltoztunk át egymásnak… nem belülről, az agyunkból jöttek a hangok, hanem a húsruha torkán keresztül… ó, képzeld el kedvesem! mintha kívülről vennéd a hangot, amivel hozzám szóllasz…
– És tudod-e, hogy sokan voltunk és verekedtünk és futkároztunk e kis golyó tetején… és e vizeken keresztül átszorongattuk egymást a másik féltekére… És én hol kicsike voltam, hol nagy… de mindig ebben a ruhában… és mindig azzal a rettenetes félelemmel…
– Én nem tudtam, hogy álmodom… És néha percekre megszűnt az álom, és akkor csak sötétség és üresség volt.
– És ez sokáig tartott nagyon. Hol mélyebb volt az álom, hol engedett kissé… de nem szűnt meg a félelem, a szörnyetegtől való szörnyű félelem.
– Ó, én kedvesem, rettenetes volt ez a sötétség… mert nem volt fény sehol, valami vörös borongást neveztünk fénynek, de nem az volt.
– Ó és az ijesztő álom vacogásában gyakran és sokféleképpen jelentél meg előttem, én kedvesem.
– Ruhában voltál te is, és kinyújtottad felém a karod. Olyankor egy pillanatra mintha ritkult volna az álom és én a felszín felé közeledtem volna… És mintha egy pillanatra hallottam volna a zenét… De akkor magadhoz öleltél és összeszorítottál… és a következő pillanatban már te voltál a szörnyeteg, aki elnyel… úgy hívtalak: Természet.
– Néha puhán jöttél és a fejem simogattad… és én ismét egészen kicsike lettem, és félve és szepegve elbújtam a te testedbe a szörnyeteg elől… Elbújtam, és te betakartál meleg hús-ruhádba, és azt mondtad: „kicsi fiam”, és ennek az volt az értelme, mint most e zenének körülöttem és bennem – e zenének, melyet dalolok. Elnyeltél magadba – és ekkor megint te voltál a szörnyeteg, mely él, míg én elmúlok… Ó álom! Természet: így hívtalak.
– Néha elbújtam félelmemben és menekülni akartam… de a mélyből tüzes szemek figyeltek éhesen – és megint te voltál, borzasztó arccal, behajló körmökkel. Neked mentem és félelmemben megöleltelek, hogy megijesszelek és megfojtsalak – de én jobban féltem nálad akkor, és te jobban tudtál ölelni és fojtani.
– Aztán, az álom vége felé, nem bírtam tovább a rettegést, ezt az oktalan lidércnyomást. Egyszer egy templomban voltam, és az orgonában megszólalt a zene – igen, ez volt az, idekint, a szabadban szólt a zene bizonnyal, és én odaát, az álomvíz fenekén, meghallottam néhány ütemét. Ott jajveszékelt és dörömbölt az orgonában, kezembe hajtottam a fejem és hallgattam, de nem értettem egyetlen szavát se.
– Nem értettem egy szavát se, de akkor az orgona szavára egyetlen pillanatra, tompán, bután és haloványan, felrémlett előttem, hogy álmodom. De ez egyetlen villanás volt csak – és a következő pillanatban kavargó köd borult megint az öntudatomra –, s nem ébredtem fel. Csak kétségbeesett dac és nyugtalanság maradt meg az egészből és az az érzés, hogy meg kell szabadulnom minden áron…
– Ekkor különös gondolat ötlött fel a zavarból. Úgy látszik, a gyötrelmes erőlködésbe, hogy felébredjek – mert elviselhetetlen volt nekem e perctől kezdve az álom – innen, az ébrenlétből, az öntudat halvány emléke világított át hozzám s megnyugtatott.
– Ostobaság – így szóltam magamhoz. – Mindez talán csak rémkép és hazugság, a Föld kemény porával, mely elnyel és megfojt s leláncol. Rémképekkel ijeszt engem e sötétség – alkotni fogok én egy másik szörnyeteget, az ő arcára egészen, és akkor én is olyan erős leszek, mint ő, a Természet. És a lidércnyomás nincs többé. Hahó! megijesztem a Természetet!
– Én kedvesem, és akkor lehajoltam a Földre, és járkáltam megint az erdőben és figyeltem a Természet szörnyű kísértetét, mely az álomban valóság volt. És megnéztem hegyeit és völgyeit és ama kísérteteket is, melyeknek arcából az én arcom formájában rémített a kísértet.
– És dolgozni kezdtem. Egy kifeszített lapra, vagy nehéz agyagból formálva ki, alkotni kezdtem, hogy kiformáljam a természetet. Ó álom, ó rossz álom – a kezem le volt kötve, szalagokkal a Földhöz –, bénán és kínlódva kapkodtam az anyaghoz és átkozódtam és jajveszékeltem… nem lehetett! össze volt kötve a kezem, és a márvány darabokban vált le a szoborról, és a vásznon zagyva színek kavarogtak. Ismered az álmot? mikor megbénul a kéz.
– Egy este pedig ott ültem a munka előtt, és kétségbeesetten néztem, kényszerzubbonyában testemnek, leláncolva a szörnyeteg meztelen mellére. És ekkor, álmomban, megint megjelentél előttem, én kedvesem. Ekkor egy pillanatra megint hallottam a zenét – ó én kedvesem, az álom gyötrelmében, egy pillanatra, azt hiszem, megismertem az arcot és tudtam, hogy te vagy az… És ekkor gondoltam, megölellek, beléd fogózom, mert te kívülről jössz, az ébrenlétből, és belédfogózva, elrántod a láncokat és köteleket és én felébredek…
