II.
II.
Az előszobából beszélgetés hallatszott be hozzá.
Hallotta, hogy Brunnerné, a háziasszonya, azt mondja odakünn, nyilván a leányainak:
– Ezentúl pedig csend legyen, mert én most egy órácskáig szundikálni akarok!… De igazán vége legyen a lármának, mert ha felzavartok, olyan dühös leszek, mint egy anyatigris az állatkertben. Különben, legyetek szívesek megmagyarázni, mit ültök itthon egész nap?! Mért nem mentek sétálni ebben a szép időben?!
Hallotta, hogy Hellácska azt feleli az anyjának:
– A Szidi nénit várjuk. Azt ígérte, hogy félnégykor eljön értünk a Somával, és elvisz bennünket a kávéházba, aztán meg moziba.
És hallotta, vagy öt perccel később, hogy a két lány halkan alkudozik az előszobában, a lakás ajtaja előtt.
Odasettenkedett az előszobába nyíló ajtóhoz, a kulcslyukhoz illesztette a fülét, és sikerült megértenie minden szavukat.
– De örökre nekem adod és nem lopod vissza, mint a múltkor a parfümödet? – suttogta Tilla.
– Ha mondom, hogy örökre!… – bizonygatta Hellácska.
– Hát jól van, de ha most is megszeged a becsületszavadat!…
– Ne kotyogj annyit, hanem menj már!… Este akarod elhozni?…
– Hiszen megyek már!… Még ráérsz a Sipos úrral csókolózni!…
– Csitt, te szemtelen, még meghallja!… Aztán a Jaulusz Pólihoz menj ám!… Mert nekem az a vacak sütemény, amit a Halavácsnál kapsz, nem kell, hiszen tudod!…
– Tudom, tudom!… Azt is, hogy mért küldesz a Jaulusz Pólihoz!… Mert amíg onnan visszajövök, abba háromnegyed óra is beletelik…
A szobaúr, mióta meghallotta Brunnerné szavait, már csak arra figyelt, hogy mi történik odakünn. És egyre figyelmesebb lett.
– Nini! – gondolta. – Hellácska már jobban számontartja a minden szombat délutáni merényletet, mint én magam!… Tessék, erről majdnem megfelejtkeztem!…
Még egy kis susogás, aztán az ajtó odakünn becsapódik, Tilla léptei kopogni kezdenek a folyosó kövezetén, alakja elsuhan a szobaúr két ablaka előtt, és egy pillanatig mély csend.
A szobaúr ekkorra már lassan, óvatosan – hogy az ajtónyílás neszét odaát, a másik oldalon, Fáni, a mindenes, a konyhában ne hallja meg – egészen feltárta az ajtaját. Most, még valamelyes óvatossággal, mert lábujjhegyen, de már nem rejtőzködve, kiront az előszobába… és mikor Hellácska a lakás ajtajától egy kis mélázás után visszafordul, az ebédlőjük felé, egyenest a veszedelemnek megy. A leselkedő szobaúr, olyanformán, ahogy az arkansasi lókötő fogja el a csikót, lasszót csinál a karjából, s ezzel az erős hurokkal egyszerűen berántja, berabolja a kislányt a szobájába. Mikor már benn vannak, az el nem foglalt kezével a lehető legnesztelenebbül beteszi az ajtót… aztán minden szó nélkül összevissza ölelgeti, csókolgatja, szorongatja Hellácskát, ahol éri. A kislány védekezik, ahogy tud… birkózik, kapálózik, s az öklöcskéjével nagyokat bokszol a szobaúr mellére… néha sikerül ki-kirántania magát a szoros ölelésből, s nekiiramodik, hogy elmeneküljön… újra fogságba kerül, s újra küszködik, hogy ki-kiráncigálja magát az oly kellemesen kegyetlen karokból… de kiabálni nem mer, talán nem is akar… és Sipos úr szobájában ez a csókcuppogással, lihegéssel, türelmetlenséget és haragot kifejező sóhajtozással, tompított lábdobogással s a kemény férfiing pattogásának meg egy egészséges mell püfölésének a hangjával meg-megszakított suttogás hallatszik:
– Sipos úr, kérem, én sikítok!… Eresszen el, kérem, mert mindjárt sikítok!…
– Nesze, te kis drága, nesze!… (És egyik csók a másik után csattan el Hellácska arcán.)
– Sipos úr, kérem, én megmondom a mamának!… Sipos úr, én bizony isten megmondom a mamának!…
– Nem vagy te olyan kis csacsi, édes gyönyörűségem!…
– De olyan vagyok!… Becsületistenemre megmondom, ha nem ereszt el mindjárt!…
– Hát eddig mért nem mondtad el neki?!… Mi?!… Mert nem vagy te már olyan kis csacsi!… Ugye, aranyos?!…
– Eddig csak azért nem mondtam meg, mert szégyelltem, hogy a Sipos úr így bánik velem!… De ha nem ereszt el rögtön…
– Azonnal eleresztelek, mihelyt egy szép puszit kapok tőled!… De a szájamra!…
– Az ám, fügét!… Azért sem!… És kérem, Sipos úr, ne tessék engem tegezni!…
– Csak egy icipici puszit!… Majd megbolondultam, hogy eleresszelek, amíg meg nem kaptam a puszimat!… Hiszen olyan gyönyörű vagy, mint az almavirág!…
– Mintha nem tudnám, hogy mindenkinek ezt mondja!… Azt hiszi, hogy én akármit elhiszek!…
– Azért is az almavirágom vagy!… Az én csodaszép almavirágom!… Az én tavaszom, napsugaram, boldogságom, szerelmem!…
– Sipos úr, eresszen el, mert mindjárt sírok!…
– Csak egy akkorka puszit, mint egy gyűszű!… No hamar, nyuszikám!… Puszit akarok a nyuszitól!…
– Ne legyen már olyan szemtelen, mert úgy összekarmolom az arcát, hogy majd nem mehet ki az utcára!… A bajuszát meg kitépem, tudja?!… Nem szégyelli magát!… Egy felnőtt ember!…
Végre, miután egy pár pillanatig azt tettette, hogy kényszerűségből bele akar bocsátkozni az alkudozásba, egy ügyes mozdulattal kiszabadítja magát, s hirtelen kifut a szobából, olyan fürgén, mintha igazán nyulacska volna.
A szobaúr elhiteti magával, hogy a figyelmét most már semmi se vonhatja el a bankszörnyek fantasztikus alakjaitól. De hamarosan át kell látnia, hogy hiába erőlködik, nem tud foglalkozni velök, mert az a gondolat, hogy: „Nini, a Brunnerné ötlete nem is olyan nevetnivaló, mint amilyennek tegnap tűnt fel előttem!”… most, hogy még érzi a száján Hellácska ajkainak az őszibarack-ízét, nemcsak hogy mind többet motoszkál az elméjében, hanem lassankint minden egyebet kiszorít a fejéből.
Aztán, amint véletlenül kitekint az ablakon, látja, hogy Szidi néni megérkezett a nagy kamasz fiával… hallja, hogy becsöngetnek… ettől fogva az előszobában majdnem folytonos a jövés-menés meg a terefere… és nem állhatja meg, hogy ügyet se vessen rá, mit beszélnek kívül.
Odahúzódik az ajtóhoz, lehajlik, s a kulcslyuknál tartva a fölét, minden szót kihallgat.
A derék asszonyságnak és termetes fiának Hellácska nyit ajtót.
– Kezét csókolom, Szidi néni!… Szervusz, Soma!…
– Szervusz, kislányom!… No, készen vagytok?!…
– Csak félnégyre vártuk Szidi néniéket, és Tilla elment süteményért a Jaulusz Pólihoz, de bizonyosan mindjárt itthon lesz, mert már régen elment…
– Olyan szép az idő, hogy azt gondoltuk, uzsonna előtt jó lesz egyet sétálni… (Ez Somának a hangja.)
– Anyád itthon van? – kérdi Szidi néni.
– A mama alszik, de ilyenkor már fel szokott ébredni. A legbelső szobában feküdt le, és ha Szidi néni nem akarja, hogy felköltsük, megvárhatjuk az ebédlőben, amíg magától felébred. Tessék besétálni…
– Hát te mit csináltál, kislányom? – kérdi Szidi néni. – Olyan piros az arcod, mint a pünkösdi rózsa!…
– Én, Szidi néni?… én… – dadog Hellácska –, én… újságot olvastam…
– Láttad, hogy én is benne vagyok az újságban? (Ez Somának a baritonja.) Te, Hella, vasárnap ki kell jönnöd a meccsre!… mert az igazán nem járja, hogy egy olyan művelt nő, mint te…
Eközben bevonulnak az ebédlőbe.
Nemsokára a visszaérkező Tilla alakja suhan el az ablak előtt. Csönget, a Fáni ajtót nyit neki, berobog… és vagy tíz percnyi szünet után az előszobában megint nagy a lárma.
– Hát igazán nem jössz? – hallja a szobaúr Szidi néninek a hangját. – Gondold meg, még nem késő, szívesen megvárunk. Mindenki azt mondja, hogy ez a darab még a Fantomas-nál is nagyszerűbb.
– Majd megnézem máskor – felel neki Brunnerné. – Ilyenkor, amikor egész nap fejfájós vagyok, a mozi se mulattat. Csak menjetek és mulassatok jól!…
– Te, Hella!… majdnem elfelejtem mondani!… – szól Soma –, egy antikvárnál olcsóért láttam a Prevoszttól a Félszűzek-et, amiről mondtad, hogy nagyon szeretnéd olvasni. Hát megvettem neked, de otthon felejtettem.
– Milyen jó unokatestvér ez a Soma! – gondolja a szobaúr, amikor hallja, hogy a tizedik búcsúzkodás után, folytonos lárma közepett elvonulnak. – Milyen szorgalmasan gondoskodik Hellácskának a mulattatásáról!… No, ha véletlenül csakugyan el találom venni Hellácskát, az első dolgom az lesz, hogy ezt a rokont kiröpítem a házamból. Van utálatosabb valami a világon, mintha egy huszonhárom esztendős állat annyira családias, mint ez a bivaly?!…
Már féltékeny volt.
