Halász Imre: Magyarok az amerikai szabadságharcban
Halász Imre: Magyarok az amerikai szabadságharcban
Fokozódó érdeklődéssel lapoztam végig egy Amerikában (Clevelandben) nemrég megjelent angol könyvet. Azt a szerepet tárgyazza ez, mely a magyaroknak az amerikai Unió és a déli szecessziós államok közt 1861–1865-ig lefolyt háborúban kijutott.* E munka tárgyánál fogva is elég érdekes, de egyúttal becses adalékokat is nyújt a 48-iki magyar emigráció történetéhez.
Hungarians in the American Civil War. By Eugéne Pivány. Illustrated by John Kemény. Cleveland. 1913.
Növelte érdeklődésemet az a körülmény, hogy e kis munka szerzője Pivány Jenő, egy Amerikában élő s fölváltva Philadelphiában és a californiai San Diegóban lakó jeles magyar mérnök, kinek apja Pivány Ignác, szintén mérnök és jeles tollú író, régi barátom volt. Ez a barátom az Akadémia kiadásában megjelent „Nemzetgazdasági Szemle” számára, melyen negyven évvel ezelőtt szerkesztettem, fölkérésem folytán egy kitűnő értekezést írt „Vasúti Válság” cím alatt, melyet az, aki valamikor a magyar vasútügy történetét meg fogja írni, haszonnal használhat majd kútforrásul a 60-as évek végén nagy rohamossággal megindult magyar vasútépítési mozgalom megismertetéséhez. (Megjelent a Nemzetgazdasági Szemle 1874. évfolyamában.)
Pivány Jenő gondos forrástanulmányok alapján írta meg könyvét. Még azt a fáradságot is vette – és vehette magának, hogy egynémely adat fölkutatása végett Magyarországba is ellátogatott. A tollat az utód oly jól forgatja angolul, mint egykor a derék előd magyarul. A tárgy általános érdekén kívül néhány száz magyar családot különösen is érdekelhetnek azoknak a magyaroknak a viselt dolgai, kik az amerikai szabadságharcban – ezt itt már joggal lehet mondani – becsületet szereztek a magyar névnek.
Sok magyar olvasónak már az is meglepetés lesz, ha megtudja, hogy abban az amerikai szabadságháborúban a magyarok közül nem kevesebb, mint hét tábornok, ezek közt öt dandárparancsok, továbbá tizenöt ezredes és ezenkívül mintegy száz kisebbrangú tiszt vett részt.
Ez annál érdekesebb jelenség, mivel a hatvanas években Magyarországból az Egyesült Államokba kivándorlás a mai értelemben egyáltalán nem létezett. Az 1870-i census a magyarországi születésű amerikai lakosok számát mindössze 3737-re teszi, 30 508 tulajdonképpi osztrák és 40 289 csehországi mellett. Az 1866-tól 1870-ig Amerikába bevándorolt magyarországiak számát pedig a hivatalos adatok összesen 79-re teszik.
De ha a mai értelemben vett magyarországi bevándorlás abban az időben nem volt is, tévedés volna azt hinni, hogy magyar–amerikai vonatkozások nem léteztek. Igenis voltak, éspedig tekintve, hogy nem vagyunk tengerjáró nemzet, elég jelentősek.
Az izlandi „szágák” már tudnak magyarokról, kik az izlandiaknak az 1000. év körüli merész expedícióiban részt vettek. Ebben az időben fedezték föl az izlandiak – majdnem 500 évvel Columbus előtt – Grönlandot. A „szága” szerint volt köztük egy „Tyrker”, azaz török, s ez találta meg Vinlandban a szőlőt. Ez a Tyrker, vagyis török pedig csak magyar lehetett. Az ozmán törököknek akkor még híre sem volt Európában. Ellenben a magyarokat, mióta a 9. században az európaiak előtt föltűntek, és még ezután századokon keresztül az egész görög világ kizárólag turkoknak nevezte, és csak ily néven ismerte. Így nevezik a magyarokat Bölcs Leó és Porphyrogenetos Konstantin görög császárok hátrahagyott nevezetes munkáikban, pedig ezek abban az időben, a 800-as években, legjobban ismerték őket, mert hisz szövetségeseik voltak. Nagyon helyesen utal tehát Pivány az izlandi könyvekben említett „Tyrker” magyar voltára. A magam részéről még emlékezetbe hozom, hogy a magyar szent korona amaz alsó részén, melyet Dukas Mihály görög császár küldött Géza magyar királynak 1085-ben, a Géza magyar király képe mellett olvasható görög felírás „pisztosz králesz Turkiasz”-nak, azaz Turkia igazhívő királyának nevezi Géza királyt.
Hogy az 1000. év körüli izlandi expedíciónak éppen ez a magyar tagja ismerte föl Vinlandban a szőlőt, azon nincs mit csudálkozni. Az izlandiak sohasem láttak ilyen növényt.
Másik érdekes példa. Sir Humphrey Gilbertnek 1583-i New Foundlandi expedíciójában is részt vett egy magyar, Stefanus Parmenius Budaeus (alkalmasint „Budai”), kit Sir Humphrey tekintettel tudományosságára és szép latin verseire az expedíció történetének megírásával, bízott meg. Részemről még egy másik adatot csatolok ehhez: II. Károly angol király, mikor 1664-ben New York gyarmatot a hollandusoktól visszafoglalta, egy magyar embert, Vésey Vilmost állított a gyarmat élére. Ez igen kiváló embernek bizonyult. Róla nevezik Vésey utcának ma is New York egyik utcáját. (A Vésey család a Dunántúl ma is létezik.)
E kis exkurziók után térjünk át most már az 1861–65-i amerikai háború korszakára. Hogy a magyarok ebben a háborúban aránylag oly nagy szerepet játszottak, annak egészen különleges oka van: e föltűnő jelenség ugyanis szoros kapcsolatban van a 49-iki magyar emigrációval. A magyar emigránsoknak igen tetemes része már az 50-es évek elején Amerikába került. Tudjuk, mennyire ünnepelték Kossuthot 1851-ben az Egyesült Államokban.
Az 50-es években két mozzanat adta meg az amerikai magyar bevándorlásnak egészen különleges jellegét, szemben az Európa más államaiból való bevándorlásokkal: az egyik az volt, hogy egészen politikai okokban gyökerezett. A másik az, hogy tagjai túlnyomólag a közép- és felső osztályokhoz tartoztak, s azért műveltség és jellem tekintetében magasan fölötte állottak a bevándorlók átlagának. Ezek a lelkes magyarok akkor az Egyesült Államokban a szabadság és demokrácia hazáját látták. Voltak német, cseh, lengyel politikai menekültek is – s ezek többnyire barátságos viszonyban állottak a magyar emigránsokkal –, de számuk a magyar emigrációhoz képest csekély volt.
A magyar emigránsok közt legkiválóbb volt Ujházy László, volt sárosi főispán s a szabadságharc idejében Komárom várában kormánybiztos. Ez Jovában „Új Buda” nevű telepet alapított, később – neje halála után – Texasba költözött. Ujházy azonban nem vett részt az amerikai polgárháborúban, mert Lincoln elnök 1861-ben az Egyesült Államok anconai konzulává nevezte ki.
Egy másik kiváló menekült volt Prágay János honvédezredes, ki 1849 decemberében Fornet Károly menekülttársával New Yorkba érkezett, s az első angol nyelvű könyvet írta a magyar szabadságharcról. (The Hungarian Revolution. By Johann Prágay. New York, G. B. Putnam, 1850.) Utóbb Narciso Lopez Cuba fölszabadítására induló expedíciójához csatlakozott, Las Pozas-nál 1851. aug. 13-án – a világosi fegyverletétel második évfordulóján – megsebesült, és nehogy a kegyetlen spanyol katonák fogságába jusson, saját kezével vetett véget életének.
Az Amerikában tartózkodó magyarok közül előbb már sokan részt vettek a krími és az olasz–osztrák háborúban is. Mikor 1861-ben az amerikai polgárháború kitört, siettek a zászlók alá, éspedig, egynek kivételével, mind a rabszolgaságellenes északi államok seregében. Ez az egy, ki – mivel a délen lakott – a szecessziós csapatokhoz került, Estván B. lovasezredes volt, ki egykor Olaszországban Radetzky seregében, később a krími háborúban a brit seregben szolgált. De szívében ez is rabszolgaellenes volt. Mihelyt becsülettel tehette, leköszönt és Londonba ment, hol érdekes könyvet adott ki a déli harctér eseményeiről, melyet – ez nagyon jellemző a déli államok egy volt tisztjétől – Mac Clellan unionista tábornoknak, tehát az „ellenség” fővezérének dedikált. (A könyv címe: War Pictures from the South.)
Mekkora lehetett az amerikai szabadságharcban részt vett magyarok száma? A budapesti származású Stahel (Számvald) tábornok szóbeli közlése alapján azt mondja Pivány Jenő, hogy a Garibaldi-Guard-nak, vagyis a 39. New York-i gyalogezrednek majdnem fele magyar volt. A belényesi származású egykori honvédhadnagy, Kuné Gyula közlése szerint (Reminiscences of an Octogenerian Hungarian Exile, Chicago 1911), az ún. Lincoln-puskásoknak, kik később az illinoisi 24. gyalogezredhez csatoltattak, szintén mintegy fele magyar volt. Ez már 400 embert tesz ki. Pivány továbbá vizsgálat alá vette több állam sorozási jegyzékeit, melyek közül azonban csak a Jova államéi tartalmazzák az emberek származási helyét. Nehezen ment ez a kutatás, mert a név nem biztos útmutató, mivel a magyarok közt sok olyan is van, kinek neve nem magyar hangzású, vagy akinek magyar hangzású nevét az idegenek elangolosították, vagyis eltorzították. Mindazonáltal mintegy száz magyar nevet talált csupán Jovának, Ohiónak és Illinois egy részének ezredeinél. Egészben véve mintegy 800-ra teszi a magyar harcosok számát, kik közül azonban 80–100 tiszti rangban állott. Szerénynek látszik a magyar harcosok száma, de ez az Egyesült Államok akkori magyar lakosságának mintegy húsz percentje, oly arány, melyre példát semmi más nemzet föl nem mutat. A magyarok közül hét volt tábornok, ezek közül öt dandárparancsnok, 15 ezredes, 2 alezredes, 13 őrnagy, 12 százados, a többi kisebb rangú tiszt.
A tábornokok közül Stahel Gyula azonos azzal az egykori Számvald Gyula pesti könyvkereskedővel, kihez Petőfi „Egy könyvárus Emlékkönyvébe” című versét írta.* Számvald Gyula Szegeden született 1825-ben. Hogy mi adott okot arra, hogy Számvald Amerikában „Stahel” néven szerepelt, annak magyarázatát Pivány Jenő nem adja meg, de mivel ezt a tábornokot személyesen ismerte, és adatainak egy részét is tőle kapta, s könyvében arcképét is közli, maga a személyazonosság ténye minden kétségen fölül áll. Számvald Gyula a magyar honvédseregben Guyon alatt mint hadnagy szolgált, a branyiszkói ütközetben meg is sebesült. A magyar kormány a vitézségi kereszttel tüntette ki. A szabadságharc leveretése után először Angliában talált menedéket. 1856-ban Amerikába ment, ott hírlapírással foglalkozott, mint Lexo Belletristische Zeitung-jának és a New York Illustrated News-nak munkatársa.
Ide iktatom e vers utolsó négy sorát, melyek mutatják, hogy Petőfi bizalmas baráti viszonyban volt Számvalddal:
„A hon nevét, a drága szent hazát,
Szívednek legtisztább helyére zárd,
S imádd az istent s mindenek felett
Áruld erősen költeményimet.”
„A hon nevét, a drága szent hazát,
Szívednek legtisztább helyére zárd,
S imádd az istent s mindenek felett
Áruld erősen költeményimet.”
Mikor Lincoln elnök 1861 tavaszán kibocsátotta fölhívását önkéntes csapatok alakítására, Stahel (Számvald) Blenker Lajossal nyomban megkezdte a New York-i 8. gyalogezred szervezését, melynek alezredese lett. Már az egyik első nagyobb csatában (1861. július 21-én Bull Run-nél) ott volt, és neki volt köszönhető, hogy a déliek a visszavonuló északiak seregét egész Washingtonig nem üldözhették. Lincoln elnök és Scott tábornok köszönetüket fejezték ki neki és Blenkernek. Stahelt egy tüzérezred alakításával bízták meg, ez év novemberében pedig dandárparancsnokká (brigadier-general) léptették elő. Mellőzöm a véres csaták sorozatát, melyekben részt vett. 1863 januárjában a 11. hadtest parancsnoka lett. Ritka hősiességének tanúbizonyságát adta a következő tavaszon Piedemontnál. Bár meg volt sebesülve, gyorsan beköttette sebét, elállították a vérzést, s azután lóra emeltette magát, és egész lovasságával oldalba támadta az ellenséget, és kiszorította elfoglalt állásából. E hőstettéért a Congressus a vitézségi éremmel tüntette ki, mely a legmagasabb kitüntetés, mely amerikai katonát érhet. A háború befejezése után 1866-ban a yokohamai (Japán) amerikai konzulátus újjászervezésével bízták meg, s ez időtől fogva fényes diplomáciai pályát futott meg, s különösen a kelet-ázsiai államokkal való viszonyok terén nagy szolgálatokat tett az Egyesült Államoknak. Magas kort ért el, s 1885-ben vonult vissza a diplomáciai szolgálattól. 1896-ban az ezredévi kiállításra Budapestre is eljött. Meghalt New Yorkban 1912. dec. 4.
Még a Lincoln fönt említett proklamációjának kibocsátása előtt, 1861 februárjában Mihalóczy Géza és Kováts Ágoston, egykori magyar honvédtisztek, szerveztek Chicagóban egy önkéntes csapatot, mely Lincoln elnök engedelmével a Lincoln-puskások nevét vette föl. Wagner ezredes pedig, ki egykor a honvédseregben tüzérségi őrnagy és Kossuth bizalmas embere volt, s Kossuthot Kiutahiába kísérte, Cairóban Mac Clellan tábornok megbízásából nagy sikerrel szervezte a tüzérséget.
A Nyugaton, St. Louisban az Unió seregétől függetlenül „Home Guards” név alatt (ez a „honvéd” név szó szerinti fordítása) alakítottak egy csapatot. Ez az eszme a szepes megyei származású három Rombauer-testvértől indult ki. Öt ezredet alakítottak ily néven. Az első ezred parancsnoka Rombauer Róbert alezredes lett, a másodiké Fiala János alezredes.
Érdekes egy család ez a Rombaueréké. Ősrégi szepesi család. Egy tagját én is ismertem. Rombauer Tivadar a nagyváradi lőszergyár igazgatója volt a szabadságharc idejében, s Világos után külföldre menekült. Négy fia harcolt a magyar szabadságharcban, az egyik, Richard, a vízaknai csatában esett el. De később Amerikában egy fiatalabb testvér lépett az elesett nyomába, s ott is négy Rombauer testvér harcolt a rabszolgatartó államok ellen folyt háborúban.
Rombauer Róbert, a legidősebb, a magyar honvédseregben egykor tüzérhadnagy volt. Világos után elfogták és besorozták az osztrák seregbe, de innét anyja esdeklésére utóbb szabadon bocsátották. Ekkor Amerikába ment, s ott Jova államban most már az egész család összegyűlt. 1853-ban St. Louisban telepedtek meg, s itt később Róbert a „Home Guards” szervezésében vezető szerepet játszott. A háború befejezése után, mint hírlapíró és vállalkozó nagy tekintélyre emelkedett St. Louisban, s ott most 83 éves korában (ez 1913-ban íratott) közbecsülésben él és irodalommal foglalkozik.
Rombauer Roderik az első Missouri ezredbe állott be, s ott a kapitányságig vitte. Már előbb elvégezte Amerikában a jogot, és tekintélyes ügyvéd lett. A háború után ismét visszatért a joghoz, részint mint bíró, részint mint ügyvéd működött. Ma is él, és egyike Missouri állam tekintélyes jogászainak.
A másik két Rombauer-testvér, Roland és Rafael Guido szintén végigharcolta az amerikai szabadságháborút, az első mint százados, a másik mint őrnagy. A háború után amaz mint politikai szereplő, emez mint bányász eredményes pályát futott meg. Rafael Guido meghalt 1912-ben.
Meg kell még emlékeznünk Albert Anzelm volt honvédalezredesről, ki Bemmel Aleppo-ba ment, s 1850-ben érkezett Amerikába. Ez a missouri-i gyalogezred alezredese és Frémont tábornok hadsegéde, később törzskari főnöke lett.
Frémont tábornok seregében még a következő magyar tisztek voltak: Asbóth Sándor tábornok, dandárparancsnok, táborkari főnök, a föntebb már említett Fiala ezredes, Wágner Gusztáv ezredes, Zágonyi Károly őrnagy, Haskel Leonidás és Reményfi József századosok.
Asbóth Sándor Keszthelyen született 1811. december 18-án. Öccse volt Asbóth Lajosnak, ki tábornok volt a magyar honvédseregben. Mérnöknek készült, elvégezte tanulmányait a selmeci akadémián. 1848-ban beállott honvédnek, és ezredességig vitte a mérnökkarban. Kossuthtal kiment Kiutahiába, s onnét 1851-ben Amerikába, New Yorkban mint mérnök tekintélyre emelkedett, és Frémont tábornok, a nyugati hadsereg parancsnoka, ki már előbb ismerte, megtette dandárparancsnoknak és törzskara főnökének. Sok volna elmondani azokat a hadműveleteket, melyekben a háború első három évében része volt. Katonai pályája a Marianna melletti ütközetben ért véget, hol megsebesült. Hogy hátráló katonáit bátorítsa, előre rontott. A csata meg lett nyerve, de ő veszélyes sebeket kapott. Egy golyó a jobb karját zúzta szét, egy másik a szeme alá, jobboldali arccsontjába fúródott. A háború befejezése után kinevezték az Egyesült Államok Buenos Aires-i követévé (Argentína). Minthogy az arccsontjába fúródott golyót az amerikai orvosok kivenni nem merték, Buenos Aires-i állomására az utat Párizson át tette meg, hogy ott a híres Nelaton orvossal vétesse ki a golyót. De ez sem vállalkozott e veszélyes műveletre. A Marianna mellett kapott ólomemléket tehát élete végéig hordozta a szeme alatt, s ez okozta korai halálát 1868-ban január 21-én. Kormánya nagyon meg volt elégedve követi működésével, s hét hónap múlva az Uruguay államnál való követséggel is őt bízta meg. Az argentínai elnök fényes temetést rendeztetett neki, és holttestét elszállították az Egyesült Államokba, hol az az arlingtoni nemzeti temetőben nyugszik.
A föntebb már említett Fiala János Temesváron született 1822-ben. Katonának nevelték. Elvégezte a gráci katonai akadémiát. 1849-ben csatlakozott a honvédsereghez, s ott őrnagyságig emelkedett. Világos után Bem tábornokkal Aleppóba ment, 1851-ben pedig az Egyesült Államokba. Frémont tábornok igen nagy véleménnyel volt képességeiről. Egyike volt a legtehetségesebb mérnököknek. Ő vezette a St. Louisban emelt erődítmények építését. A háború alatt veszélyesen megbetegedett, de nem halt bele betegségébe, felgyógyult, s 1911-ben halt meg San Franciscóban.
Zágonyi Károly Szatmárban született 1826-ban. 1848-ban beállott honvédnek, és Bem tábornok seregében huszárkapitány lett. Mintaképe volt az igazi huszárnak, s kiválóan bírta azt a képességet, magával ragadni csapatját. Egy csatában megsebesült, elfogták, s két évet töltött osztrák fogságban. Kiszabadulása után Amerikába ment. Frémont tábornok egy könnyű lovasezred szervezésével bízta meg, s e föladatnak fényesen megfelelt. Csapata egészen huszáros magatartású volt, s mivel egyenruhája is némileg a huszárokéhoz hasonlított, és szebb volt, mint a többi katonáké, eleinte „holiday soldiers”-nek (ünnepi katonáknak) gúnyolták őket irigyeik. De alaposan megváltozott ez a vélemény, mikor Zágonyi az ellenségnek 1900 főnyi helyőrségét Springfieldben 300 lovasa élén megtámadta, s igazi huszáros bravúrral szétverte. Ezt az esetet abban az időben mint az amerikai háborúban előfordult egyik legnagyobb vitézi tettet emlegették. Zágonyi nevét az újságok „Seagoyne”-ra torzították.
Ugyancsak ebben a könnyű lovascsapatban Zágonyi ezredesen kívül szolgált még egy magyar tiszt, Majthényi Tivadar kapitány. Az említett springfieldi hőstettben ennek is fényes szerep jutott. Zágonyi parancsára csupán 30 lovas élén nekirontott egy egész escadron lovasságnak, s ez a vakmerő támadás eredményre vezetett. Az ellenség eszeveszetten futott szét. Majthényi Tivadar Pivány szerint báró Majthényi József fia volt. Úgy látszik, itt tévedés történt a keresztnévben, s Majthényi Tivadar apja báró Majthényi István volt, ki 48–49-ben honvédezredes volt, s egy ideig mint Komárom várának parancsnoka szerepelt. Majthényi Tivadar még gyermek volt, mikor apja 1851-ben Daventportban, Jova államban új otthont alapított magának. Majthényi Tivadar a polgárháború befejezése után is megmaradt a rendes amerikai hadseregben, mint kapitány. 1867 után apjával visszatért Magyarországba, s itt belépett az újonnan szervezett honvédséghez, de 1875 körül ismét kiment Amerikába.
Frémont tábornok seregének élére utóbb Huntert, majd Curtist állították. Ebben a seregben, melynek második hadosztálya Asbóth Sándor tábornok parancsnoksága alatt állott, még két régi magyar honvéd szolgált: Mészáros Imre őrnagy, a Frémont-huszárok parancsnoka és Németh József ezredes, ki a Benton-huszárok élén állt, s ki százados volt a magyar honvédseregben, és Kossuthot Kiutahiába követte. Az 1862-ben februárban és márciusban lefolyt csatákban, melyek Missouri biztosítását eredményezték, a most említett két magyar tiszt igen kitüntette magát.
Az ohiói, cumberlandi és tennessee-i csapatokban is sokan voltak magyarok. Legkiválóbb volt ezek közt Schoepf Albin tábornok és dandárparancsnok, ki különösen Mill Spring-nél tüntette ki magát 1862. január 19-én. Schoepf is a magyar honvédseregben szolgált, s azok közé tartozott, kik a világosi katasztrófa után külföldre menekültek. Sok hányattatáson ment keresztül Amerikában. Senkit sem ismert. Angolul sem tudott. Egy washingtoni szállodában az utasok málhájának hordásával kereste kenyerét. Egy alkalommal értelmes arca föltűnt egy előkelő amerikai úrnak, Holt-nak, ki a pátenshivatal főnöke volt. Ez beszédbe eredt vele, s nemsokára állást szerzett neki a pátenshivatalnál. Később Holt hadügyi államtitkár (hadügyminiszter) lett, és Schoepföt is átvette a hadügyminisztériumba. Alkalmasint a hadügyi államtitkárral való ismeretségének köszönhette, hogy a háború kitörése után csakhamar dandárparancsnokká nevezték ki, s 1862-ben egy hadosztály vezetését bízták rá. A háború befejezése után visszatért a pátenshivatalba. Nemsokára (1866-ban) meghalt.
Pomucz György, volt honvédszázados, mint gazda élt Jovában, belépett a jovai 15. ezredbe, a Siloh melletti csatában 1862. április 7-én megsebesült, őrnagy lett 1863-ban, később ezredes, végül dandárparancsnok. Meghalt 1882. okt. 12.
Knefler, recte Knöpfler Frigyes aradi zsidó család sarja volt, az Indiana állambeli 79. gyalogezredben alezredesi rangba emelkedett, s érdemeiért dandárparancsnoknak neveztetett ki. Meghalt Indianapolisban 1901-ben.
Bonyhádi Perczel Miklós (szül. Bonyhádon 1812-ben) öccse volt Perczel Móric honvédtábornoknak, s már 48–49-ben elég nevezetes szerepet játszott itthon, mint képviselő és katona. Mint ilyen előbb az éjszaki harctéren küzdött, később a szerbek elleni műveletekben, mint Pétervárad és Arad parancsnoka. Kossuthtal Törökországba menekült, s ott volt Kiutahiában is. 1851-ben nejével (Latinovich Herminával) Amerikába ment, hol eleinte mint nyelvmester, később mint gazda tartotta fönn magát. 1857-ben átjött Európába Jersey szigetére, ahol Móric bátyjával találkozott, s ezzel együtt Olaszországba mentek, de a villafrancai békekötés után belátta, hogy magyar fölszabadító hadjáratra kilátás nincs, s 1859 végén visszament Amerikába, hol a polgárháború kitörése után 1861. szeptember 1-én a Jova állambeli 10. ezredben ezredessé nevezték ki, s 1862 novemberéig vitézül harcolt a háborúban, amikor betegsége miatt leköszönt. A háború után New Yorkban magyar borokkal kereskedett. A kiegyezés után visszatért Magyarországba, s itt mint képviselő, főispán, főrendiházi tag előkelő állásokat töltött be, s még a Szent István-renddel is kitüntették.
Gállfy Endre (Gállfy Gállik Endre) volt honvédtiszt az ohiói 58. gyalogezredben százados volt, később, 1863. máj. 22-től kezdve a Mount City ágyúnaszádon szolgált.
Érdekes alak a szombathelyi születésű Dobozy Péter Pál, kit papnak neveltek, de 1848-ban honvédnek állt be. Később az olaszországi magyar légióban szolgált, és súlyosan megsebesült. Még lábadozó állapotban érkezett 1861-ben az Egyesült Államokba, s ott a négerekből alakított 4. számú tüzérezredben alezredes lett. Még 1913-ban mint nyolcvanéves aggastyán köztiszteletben élt West Plains városában.
A szintén négerekből alakított 82. gyalogezredben szolgált Zsulavszky László ezredes, Kossuth unokaöccse. Még két más Zsulavszky is volt ugyanabban az ezredben, Emil és Zsigmond, mind a kettő százados. Zsigmond még a háború alatt Port Hudsonban betegségben meghalt 1863. szept. 16-án.
Ugyanebben az ezredben szolgált mint őrnagy Csermely József volt honvédhadnagy, Zimándy Zsigmond pedig százados volt a 4. színes (néger) lovasezredben. A Floridai 1. lovasezredben négy magyar tiszt nevével találkozunk. Ezek: Ruttkay Albert őrnagy, Kossuthnak szintén rokona, a már említett Rombauer Roland és Mészáros Imre kapitányok, s az ismeretes Gyulai Gaál családból származott Gaál Sándor. Ez rokona volt annak a Gyulai Gaál Miklós honvédtábornoknak, ki húszévi várfogságra ítélve osztrák börtönben ült, ott megvakult, és 1854-ben meghalt. Gaál Sándor egykor mint hadnagy szolgált a magyar honvédseregben, súlyosan megsebesült, azután Törökországba menekült. Később salvus conductusszal visszatért Magyarországba, de itt mégis elfogták és az osztrák seregbe besorozták. Mikor innen kiszabadult, 1863-ban a lengyel forradalmi seregben harcolt, de az oroszok elfogták és kiszolgáltatták Ausztriának. Az osztrák kormány azonban szabadon bocsátotta oly föltétel alatt, hogy külföldre távozik. Így került Amerikába. A háború befejezése után Louisianában települt le. Meghalt 1912 február 29-én.
Legmagyarabb csapata az amerikai seregnek a „Garibaldi Guard”, vagyis a New York-i 39. gyalogezred volt. Ennek egyik zászlóalja piros-fehér-zöld magyar zászló alatt harcolt, melynek egyik oldalán egy koszorú közepén e latin szavak voltak olvashatók: vincere aut mori. A másik oldalán ugyanez angolul: conquer or die. (Győzni vagy meghalni.) E zászló fölavatása 1861. május 23-án ment végbe nagy ünnepséggel New Yorkban. E zászló Grinell Szilvia kisasszony ajándéka volt.
Az ezred első ezredese Utassy Frigyes György volt, egykori honvédtiszt. (Született 1823-ban.) A többi tisztek közt következő magyarok voltak: Vékey Antal őrnagy, Sándor Viktor, Takács Ferenc, Zerdahelyi Károly és Utassy Antal, utóbbi szintén egykori honvédtiszt. Ennek a most említett Zerdahelyinek elég kalandos volt az élettörténete. Százados volt a magyar honvédseregben. A magyar kormány egyszer valami bizalmas misszióban Németországba küldötte, de az osztrákok elfogták, s két évig Kufsteinban fogva tartották nehéz vasban. Mikor kiszabadult, Amerikába ment, s ott kiváló zenei képességei folytán mint zongoratanító tartotta fönn magát. Meghalt Philadelphiában 1906-ban.
Nevezetes alak volt az amerikai magyar tisztek közt Figyelmessy Fülöp ezredes, igazi magyar huszártípus, ki Frémont tábornok seregében szolgált, s a háború alatt sok bravúros tettel tüntette ki magát. Figyelmessy (szül. Pesten 1822) a magyar szabadságharcban a Bocskay-huszároknál volt őrnagy, s Komárom kapitulációja után külföldre távozhatott. De utóbb ismételve járt Magyarországon, mint Kossuth titkos megbízottja, hol lengyel zsidónak, hol szerb disznóhajcsárnak öltözve. Mindig sikerült az osztrák rendőrség őrszemeit kikerülnie. Kossuthtal és Pulszky Ferenccel való ismeretsége folytán Londonban elég kedvező helyzetbe jutott. 1853-ban történt meg vele, hogy Londonban Mayne Reid századossal együtt reggelizett, s ez egy újságban böngészve, a következő hírt olvasta fel neki: „a hírhedt emisszáriust, Figyelmessyt Hatvanban elfogták és fölakasztották”. Utóbb kisült, hogy Thury századost akasztották föl Figyelmessy helyett, mivel ehhez szerencsétlenségére nagyon hasonlított.
Figyelmessy annak idején Olaszországban egy magyar huszárszázadot szervezett, s ennek élén részt vett Garibaldi nápolyi hadjáratában, de mikor nemsokára belátta, hogy a Magyarország fölszabadítása végett tervezett inváziós háborúból semmi sem lesz, elment Amerikába, s fölajánlotta kardját a kitörő polgárháborúban az Uniónak. A háború befejezése után a brit-guyanai Demerárába küldötték konzulnak, s mint ilyen, jó sikerrel működött 1888-ig. Hátralevő éveit Philadelphiában élte le. Bár nagyon szerette volna még egyszer látni hazáját, mégis hű maradt ahhoz az egykor tett fogadalmához, hogy nem teszi addig lábát Magyarország földjére, míg ez szabad nem lesz. Emlékiratok is maradtak utána. Ezeket felesége írta meg még férje életében. Ezek nyomtatásban még nem jelentek meg, de Pivány Jenőnek alkalma volt a kéziratot fölhasználni.
Figyelmessynek barátja volt Szabad Imre, ki a magyar szabadságharc idejében titkár volt a magyar hadügyminisztériumban, külföldre menekült, s utóbb Figyelmessy olaszországi huszárszázadában szolgált. Szabad Imre tudományos ember volt. Mint emigráns 1854-ben Edinburghban a magyar dolgokról könyvet adott ki: Hungary Past and Present cím alatt. Ezenkívül még egész sor politikai és hadászati tartalmú könyvet írt. Az amerikai háborúban kapitány, és Sikles tábornok hadsegéde volt. Utóbb alezredesi, majd ezredesi rangot kapott. A háború alatt az a szerencsétlenség érte, hogy a déliek fogságába jutott, hol rettenetesen szenvedett, mert a déliek éhezni hagyták foglyaikat, úgyhogy ezek közül sokan éhenhaltak. Mikor a foglyokat kicserélték, kiszabadult és tovább szolgált. A háború befejezése után a galvestoni kikötőben mint Assistent Collector nyert alkalmazást.
Fornet Kornél őrnagy volt a magyar honvédseregben, s Világos után ő is Amerikába menekült. Itt eleinte sanyarú viszonyok között élt. De 1850-ben mint ügyes mérnök kedvezőbb helyzetet teremtett magának, és gróf Wass Samu, Molitor Gusztáv és Juhos János menekülttársaival Californiában kormányengedéllyel pénzverőintézetet alapított. A polgárháborúban a New York-i 21. gyalogezredet szervezte, melynek ezredese lett.
A keleti hadjáratokban a következő magyar tisztek vettek részt: Kozlay volt honvédkapitány és Mundee (alkalmasint Mándy) dandárparancsnok, Korponay Gábor (volt honvédtiszt), Kovács István (egykori honvédőrnagy), Décsy Ede (volt honvédhadnagy), továbbá a sárosmegyei Karácsonmezőn 1836-ban született Semsey Károly (volt honvédfőhadnagy) – mindannyian mint őrnagyok. Ugyanott szolgáltak „Manyhardt” József (valószínűleg azonos Menyhárt G. János honvédhadnaggyal) és a komáromi születésű Rózsafi Mátyás (szintén volt honvédtiszt) mint századosok, és még sok más magyar tiszt.
Megemlítendők még: Vándor József (volt honvédszázados), ki ezredes volt a wisconsini 7. gyalogezredben, Petri Károly (volt honvédőrnagy) az illinoisi 16. gyalogezredben őrnagy, később alezredes, Pokorny Antal őrnagy a New York-i 8. gyalogezredben, utóbb alezredes a 7. New York-i gyalogezredben, Reményfy József százados, Frémont tábornok hadsegéde, a már említett Utassy Frigyes ezredesen kívül még két Utassy, Antal és Károly, továbbá Tenner József, kik a New York-i 39. gyalogezredben hadnagyok voltak. Tauszky Rudolf egykori honvédszázados segédorvos volt az amerikai seregben. (Meghalt 1889-ben.)
Voltak még mások is, kiket név szerint kimutatni nem sikerült.
Nem volna igazságos, ha lezárnánk e sorozatot annak megemlítése nélkül, hogy voltak nem magyarországi származású tisztek is, kik miután 1848-ban és 1849-ben szívvel-lélekkel szolgálták a magyar szabadság ügyét, az emigrációban is mint magyarok éreztek, tudtak és szerettek magyarul beszélni, a magyarokkal tartottak, s ilyenekül szolgálták Amerikában is a szabadság ügyét. Ilyen volt pl. a lengyel Blandovski Konstantin, egykori honvédtiszt, ki St. Louis mellett 1861. máj. 10-én halálosan megsebesült, a Jassy-i születésű Dunka Miklós, ki Stahel (Számvald) tábornok törzskarához tartozott, s a Cross Key melletti csatában hősi halált halt, a hannoveri születésű Amsberg György, ki 1848-ban huszárezredével a honvédsereghez jött át, s tökéletesen megmagyarosodott. Az amerikai háborúban ezredes volt.
Messze idegenben élő hazánkfia, Pivány Jenő érdemes munkát végzett, mikor a lehetőségig fölkutatta azoknak a magyaroknak a nevét és tevékenységét, kik az 1861–65-iki amerikai háborúban részt vettek: abban a háborúban, mely nemcsak azért volt nagy, mivel egyike volt a legvéresebbeknek a XIX. század háborúi közt – 700 000-et meghaladott az elesettek és sebesültek száma –, hanem nagy volt elsősorban azért, mivel egy igazán nagy eszme szolgálatában, a rabszolgaság megszüntetéséért vívatott.
