Havas Gyula: A siket fegyverek
eloldtam csolnakom s tengerre keltem.
Az erdős és vad szigeten kiszálltam
s a fák közt mentem s halkan énekeltem
és boldogan.
És hűs estére kelten
tisztásra értem és a hold elöntött.
felcsillant fegyvereknek fénye s visszaverte
a holdsugárt, a béke bús követjét
és hallatszott a suttogó beszéd,
mely lopva szólt az őszi szél szavával,
sötéten szállt, mint felleg árnya szárnyal
suhanva holdas, éji réteken,
szállt hozzám, kit kerestek, jaj, halálra.
és szívemet a holdra fel kitártam
és csengő hangon, mint ki tiszta és szűz,
kiáltottam: Én békét akarok,
im, lássátok, a fegyvert elvetettem,
rég elmerült, most messzi tenger habja
ringatja már és szegény életem,
e megviselt és rongyolt és fakúlt
s már fehér kendőt lengetem felétek.
Ne féljetek, én békét akarok!
Ne lőjjetek, a fegyvert elvetettem!
A hűs szél vitte hozzájuk ragyogva
a bölcs békesség bús üzenetét.
De fegyverük csövén a tűz kivillant
s míg két karom a hold felé hanyatlott,
már elborúlt a szemem s számon kibuggyant
a szívem bibor átkaként a vér.