III.
III.
A spalettáblák be voltak pontosan csukva s az ötvenes égő fehér világában állott az asszony a fürdőszobában. A nagy, álló tükörben nézte magát és rendkívül dús, fekete hajából szedte ki a papírtekercseket, amelyekkel göndörítette a fürteit. Két kisebb Wolfram-lámpa is volt fölszerelve a tükör két oldalán, azt is meggyújtotta, mert nem látta eléggé az arcának a hibáit.
Nagy, fekete szemeit belemeresztette a tükörbe és szigorúan kritizálta meg minden pórusát. Harminckét éves volt, de huszonkilencnek szokta mondani magát, „bizony, már a három iksz táján”, „hagyja, hagyja, a nagymamák korában… mert az én nagymamám harmincéves korában unokát ringatott…” A jövő télen meg fogom nyúzni az arcomat! – mondta magában, megszokott erőteljes szavait használva még gondolkodás közben is –, ez a rühes Vidovszky Marcsa hámlasztotta a bőrt s az egész világ tele van vele, hogy megszépült… Egy bőrt én is leadhatok már…
Nevetett. Erős, sárga fogai csillogtak a nagy fényben, ez is kedvetlenítette. Fehér fogakat akart, kék szemeket, aranysárga hajat s nagy, telt habfehér bőrt… Szeretett volna szép lenni, csodaszép, aki után térden csúsznak az emberek, akibe még a nők is szerelmesek, hogy verseket írjanak a bányavilág istennőjéről… Ah, undorodva nézett végig ebben a percben magán, szilaj és nyers tekintettel: hozzá még csak egy rongyos tanító sem írt verset soha… Az ura, ez a kérődző állat… Aki csak emészteni tud és megelégedetten fuldokolni a jólétben… Mit lehet adni ennek az ízlésére, ez vele is mindig torkig meg volt elégedve, csak úgy ömlik róla, hogy a legszebbnek, a legkülönbnek, hibátlannak, teljesnek találja…
Kinyújtotta vastag, erős, gömbölyű karjait és szétterjesztette, magasra emelte. Elhájasodott szívében valami vékony, valami kimondhatatlanul finom érzelmek után kínlódott. Szavak után, amelyek felfoghatatlanok, érintések után, amelyek csodálatosak, lelkiállapotok után, amelyek rettenetesek s egyben gyönyörteljesek. Mintha egy óriásira duzzadt ballonból cérnaszálnyi jajgatással sír elő a gáz… Ah, mindig ott fenn úszni vastagon és undokan a felhők között, mikor oly elérhetetlenül csodaszép a fűszál hegyén csillogó reggeli gyöngyszem…
Fizikai fájdalmat érzett, annyira szeretett volna még egyszer fiatal és ártatlan lány lenni. Újra érezni mindazokat a nemes és gyöngéd érzéseket, amelyek annyira távol voltak izmos és túl reális karakterétől, amelyeket, mint a homokot, szórt le magáról a lelke, mikor csak megpermetezték, s amelyeket éppen vékonyságuk és leheletszerűségük miatt föl sem ismert, mint szent Sebestyén szentül érzéketlen teste a keresztül-kasul metsző dárdákat. De most és ahányszor rájött a sóvárgás ezek után a halvány, vértelen, holdsugár finomságú érzések után: úgy akarta azokat is, mint robusztus egyéniségéhez illett, rettentőeknek és mázsás súlyúaknak, úgy akart epedni, hogy a vágyak hegyei omoljanak rá és a szerelem szomjának sivatagjai vegyék körül.
Amint így kifeszített karokkal és merevedett testtel szinte a végtelenségbe feszülve állott, egy arkangyal volt, aki égő vágysebeire a balzsam zuhatagjait akarta.
Az előszobában lépéseket hallott. Tétovázó, nehéz lépteket. Minden idegével megérezte az urát s fel volt bőszülve, mert tudta, hogy be fog lépni… A fürdőszoba ajtaját záratlan hagyta, mint aki fejedelmi biztosságban van, csak gondolatával már kiparancsol mindenkit a bűvköréből, de ez az ember, a maga érzéketlen lényével egész bizonyosan be fog törni… S valóban, mire csak megereszkedtek az izmai, de még tartása nem is változott, már nyitva volt az ajtó s ott állt mögötte az ember, akinek széles, vörös arcát, az erős fényben hunyorgó apró szemeit és elbámulását egy pillanat alatt látta a tükörben.
Mint egy fúria, mint egy feldühödött mosóné, fordult felé.
– Menjen innen, takarodjon innen, pfuj – kiáltotta és a szeme úgy meredt, a szája legörbült és undorodás, lenézés csapott ki belőle, ahogy túltelt munkásasszonyok tudnak minden csekélységért ráordítani a rendetlenkedő gyerekükre.
S csak még jobban kimeredt, szinte görcsöt kapott az arca, mikor látta a férje pillantását, amely először azt mondta: tán megbolondultál?… aztán gyorsan elközönyösödött és vastag arcán egy kevés mosollyal, valami semmibevevő fölénnyel nézett rá… s betette az ajtót.
– Gyalázat – rivalgott ki az asszonyból a nagy idegfeszültség –, nincs egy pillanatnyi nyugtom, hát nincs ebben a házban egy zug, ahova senki be ne tegye a lábát… Mindenüvé beüti azt a piszkos orrát…
Ő maga is érezte s ez még jobban izgatta, hogy éppen úgy rikácsol, mint a nevelőanyja, akinél felnőtt, de ez mesteremberné volt, s ő bányafőnökné… Annál jobban, szinte kidöntötte magából a napok óta összegyűlt nyers dühöt.
– Undok, mint az egész fajtája, alattomos tót paraszt…
A hangja harsogott, csattogott, ami a kezébe került, azt a földhöz vágta s a végén sírva fakadt és majd megfúlt, mert annyi önuralma mégis volt, hogy a sírás ordító hangját visszafojtotta.
– Kell nekem evvel a nyomorulttal enni magamat… Rá vagyok én szorulva?… Azt hiszi, nem élek meg nála nélkül?… A nyakamba kötöm a két kölykömet és elmegyek napszámba, akkor is megélek…
Halálosan el volt már keseredve, mert már két hete, mióta a gyárból hazajött, mióta Rassovszkyval kikezdett, azóta az ura nem volt nála. Biztosra vette, hogy megszagolt valamit és most máris bosszút áll ez a buja, akitől nem lehet különben békén és tisztán maradni.
– De megállj – s most már csak az ajka mozgott, hangot nem adott a szavainak –, mert belekergetsz, amit magam sem akartam…
Kölnivizet öntött a tenyerébe s fölszárította az arcát.
És arra a semmiségre egy pillanatig sem gondolt eközben, hogy csupán egy gyékénypapucs az összes ruhája.
A férj visszament a szobájába. A kezét akarta megmosni, mert az ásványait rendezte. A sötét tágas szobában élt már jó idő óta. Csak nemrégen készült el hatalmas üvegszekrénye, amely a szoba közepére volt állítva, lassanként a polcai és fiókocskái megteltek a múzeumi gondossággal kiválogatott ásványokkal. Mintha búcsúzott volna tőlük, úgy pillantott reájuk. Ez a nagy testes ember egész életén át a halál gondolatát viselte magában. Egészség, megelégedettség s jókedv virított róla, mihelyt megszólalt, kikerekedtek arcvonásai, s csak úgy sugárzott egész arcából és egész lényéből az a ritka teljes életöröm, amelyet annyira jól esik az embereknek látni s megérezni, hogy még nem tűnt el ebből a fanyarra ecetesedett, túl igényesre rafinált világból. Csak ha teljesen magára maradt a gondolataival, akkor ült ki a vonásaira valami halálos szomorúság, valami olyan mély boldogtalanság, amit csupán a halottak hússá dermedt arca mer kifejezni.
De ez ritkán volt, mert hallatlanul elfoglalt ember volt egész életében. Még most is, mikor mélyen megdöbbentette életének koronként napfényre eruptionált bánata, most is azonnal elfojtotta saját dolgát külső cselekvésekkel. Elrakta a rendezetlen ásványait a zárt fiókokba, helyükre a portörlő ruhákat, kefét s a kis szerszámokat, becsukta az ajtókat, feltette a kalapját s gyorsan ment a hivatalba, ahogy a tornácra kilépett, ott játszott a két kis lánya, az ő boldogan vidám arcocskájuk kigyújtotta az ő arcának örök fényét is, és vitte ezt a meleg mosolyt ki az emberek közé és vitte a szíve mélyén burában az örök szomorúságot. Most már biztosra vette, hogy végezni fog a dologgal… Csak még rendbe kell szednie azokat a hivatalos ügyeket, amelyek tisztán az ő energiájára vannak bízva… Végzetlenül, végrendelet nélkül nem mehet el… Összevonta a homlokát egy percre, nem kételkedett benne, hogy gyorsan szabad lesz…
Rassovszkyt látta meg, ahogy vasárnapiasan, pepita térdnadrágban, szürke gyapjúharisnyában s vadonatúj vörösbarna cipőben ott állott a hivatal előtt a vasvörös úton. Igen formás, csinos fickó volt a kutyakorbácsával, a vadászkalapjával és hegyes, szúró orrával, oly elevenen nézegetett körül, olyan szemrevaló és asszonynak tetsző volt, hogy el kellett ismernie, sokkal jobban izgathat egy szép asszonyt, aki meztelenül fésülködik nyolcvankét gyertyafény világítás mellett, mint ő, a lógó, öreg barna ruhájával, amelynek mindig tele van minden zsebe, mintha vasdarabok húznák le, vagy a kutyák tépték volna le róla.
Rassovszky nagy arcot vágott szokása szerint, nagy szemeket meresztett és széles, igen szíves, alárendelthez illően előzékeny gesztussal fogadta a kézszorítását.
– Szervusz.
– Szervusz, kedves főnök uram.
– Hogy vagy?
– Nézem, hogy milyen csodaszép ez a völgy… Kivált így vasárnap, mikor nincs semmi gépzaj…
Végignézett a völgyön. Csakugyan nagyon szép. Milliószor érezte, hogy milyen szép, de most látta… Ott lent a patak a lombos fákkal, középen a kis hegy a fenyőerdővel, balról a falu, az iskola bádogteteje csillog a dombon, s minden oly képtelenül tiszta és friss, oly üde zöld az egész világ és az ég oly mélységesen kék… a fehér apró felhők… a nyári isteni napfény… s a nagy vörös hányók, amelyekre a meddőt szórják ki a bányából… lent a pörkölők fölött szelíd kékes füstök… a sodronypálya kötele végigmetszi a völgyet s megbarázdálja a túlsó magas hegyoldalt éles vonalban…
– Szép – s ránézett a fiatal mérnökre, akik lelkendezve kapott a szón.
– Isteni szép… Úgy megfogott… Egyáltalán, nem tudom, mért, úgy gyönyörködöm most a világban… Felfedeztem magamnak, hogy a világ szép… és ezzel tele vagyok… s olyan jókedvem van, mindig nevetek, pedig isten bizony, semmi okom rá… Valahogy rám jött, hogy gyerek vagyok… még a bányajárást is úgy szeretem, pedig szavamra, nem valami nagyszerű élvezet abban a zugban, sárban mászkálni; de most szinte boldog vagyok… olyan szép és a mi bányánk, az altáró, hát az csodaszép, mestermű, lelkemre megsimogatom a falakat és jól esik, ha egy darab ércet a kezembe veszek…
Hosszan, meleg, meghatott mosollyal nézte a fiatal barátját, aki csak öt-hat évvel volt nála fiatalabb, de mintha ott látná játszani lent a fiatal porban, a saját gyerekeivel. Míg hallgatta, a szíve tele volt bánattal a saját élete fölött s a fülében folyton ott csengett a két kis babájának válaszolatlanul hagyott kiáltása, amit az előbb, mikor eljött, utána sikongattak:
– Apuka! Hová mégy, apuka? A hivatalba, apuka?
S a kis Zsófika vastag, friss hangja:
– A hiva thalba, apukha?
Nem válaszolt nekik, mért nem válaszolt, az egész élet csak arra való, hogy az ember a gyermekének feleljen… Csak mosolygott rájuk, odaadó, minden magát elfelejtő mosollyal, s ezt a mosolyt önti most is tovább a világra és erre a fiúra, aki fiatalságának virágzásában egész lelkét szeretné kiönteni föllelkesítve ettől a mosolytól…
Leszakított egy bükkfalevelet s a kocsányát a fogai közé vette s puha széles ajkain lógott a fényes, zöld levél, a mosolya szintén lebegett.
– Oly gyönyörű helyek vannak itt és nem élvezi ki az ember… – ömlengett Rassovszky –, ha németek vagy angolok tudnák, eljönnének ezer mérföldről, hogy lássák, s mi nem megyünk fel a Pázsitra egy évben egyszer… Ellátni a Tátráig… ma biztosan ellátni, amilyen idő van…
Kezet nyújtott a mérnöknek, puha fogású, széles kezét, amelyben keskenyen merült el a fiatal ember száraz, eres keze.
Bement a hivatalba, az arcán a bükkfalevéllel és a mosollyal s egyre mondogatta:
– A hiva thalba, apukha?… Hiva thalba, apukha?…
Az első tágas irodában a savanyú, por és tintaszagú levegőben ott ült Lauffer számvevő az asztalánál, nagy hasán összefonta a kezét s gúnyosan nevetett valamin, amit a fiatal tanító mesélt neki, alázatoskodva és sok rosszakarattal. Tomka bácsi is kacagott, ritkás szakálla mozgott, fekete fogai látszottak és aranykeretű cvikkerje villogott karvalyorra fölött.
Ahogy a főnök a nyájas bükkfalevéllel belépett, gyorsan elhallgattak s tisztelettel köszöntek, a tanító oly mélyen és ügyetlenül hajlott meg, hogy szinte beleütötte az orrát a Lauffer íróasztalába.
– Mi újság, urak?
– Semmi, kérem alássan – mondta Lauffer mély tótos basszusán –, a lisztákat már bekészítettem a főnök úr asztalára.
– Szép idő van – mondta Tomka bácsi, aki szerette fitogtatni, hogy együtt dolgozott a főnökkel, mikor ez még gyakornok volt s ő már akkor is az volt, ami ma: raktárnok, csak azóta a címzetes alszámvevői rangot kapta, fizetésemelés nélkül – szép időcske.
– Igen – mondta rá mosolyogva és kezet fogott a tanítóval is, olyan barátságosan és derülten nézett a fakó arcú hosszú fiatalember arcába, hogy ennek még a szeplői is elvörösödtek, s mit sem látva abból, amit néz, tovább mondogatta magában: hiva thalba, apukha… hiva thalba, apukha…
– Mivel szolgálhatok, kedvesem – szólt, ahogy a tanító bekuncsorgott utána a szobájába.
– Kérem alázatosan, amiatt az izé… miatt, tetszik tudni, kérem alássan… – s ahogy a fiatalember lesütött szemeit fölemelte és a főnök arcába nézett, újra elvörösödött, mintha a napba nézett volna, egyszerre nem tudja, hogy mondja el szakadatlan panaszát, amiatt az izé miatt… ez előtt a fényes, boldog és tündöklő arc előtt.
– Mi az, no, mi az? – s odalépett a fehér mosdóhoz a sarokban, vizet eresztett a kezére, jól megmosta, hátat fordítva a tanítónak, aki hebegve nyögte…
– Kérem alázatosan, az a kérésem volna, hogy mivel látnivaló, hogy a tisztelendő nem szándékozik az iskolához izét… mellékhelyiséget… csináltatni, talán főnök úr kegyeskednék közvetlenül rendelkezni…
Minden szó után megállott s nézte a főnök lassan, de erélyesen mozgó széles hátát, vastag nyakát az alacsony gallér fölött, a ráncot vető hajatövét s nagy, tövig lenyírt gömbölyű fejét, aztán megint nyögött egy szót.
A főnök szembefordult, apró szürkéskék szemei tele voltak kedélyességgel, a bükkfalevél ott lógott vastag ajkán, az állán, rezgett, a nagy, piros kezeit példás gonddal dörzsölgette a frissen vasalt fehér kendőben…
– Jó, a héten megcsináltatom… ha az isten is úgy akarja – mondta.
A tanító mélyen meghajlott, odavolt a hálától, hogy nem kell még egy szót szólani az ízléstelen ügyről és hogy mégis csak diadalmaskodik a pap fölött.
– Nagyon szépen köszönöm, alázatos szolgája, alázatos szolgája, főnök úr.
Odakint azt súgta Tomka bácsinak:
– Ma jó kedve van az öregnek… no, láttam én már a Henriket rosszkedvben is…
Beharapta a nyelvét, de a nevető arcokon megvigasztalódott, hogy ezek nem adják tovább…
A főnök leült az asztalához, dolgozni. A számok táncoltak a szeme előtt, lassan mély komolyság telepedett az arcára, valami rémes fáradtságot, kimerültséget érzett, szeretett volna elomolni a földön és sírni s lassan, öntudatlanul mondogatta magában:
– Ha az isten is… úgy akarja… Ha az isten is úgy akarja…
Egy egész óráig ült így, mozdulatlan arccal, megdermedt vonásokkal. Megállott az agyveleje, mint a sár és semmi gondolat nem bugyborékolt föl benne. Csak nézte az asztalon lomhán heverő vastag kezeit, duzzadt ujjait s néha megérezte, hogy gőzölög most ő belőle az élet fáradtsága…
…Miért tót paraszt? Nem elég döfésnek, bántásnak az igazság, hogy paraszt? Hiszen Zsófia tudja jól, hogy az ő apja Szegedről vándorolt erre a földre, az öreg szappanfőző… Szegény öreg, aki se télen, se nyáron nem tudja levetni a rác lájbit, a báránybőr béléses mellényt, mert itt nem tud felmelegedni soha… a szíve sem… Szomorúan emlékezett az apjára, az anyjára, a kis sovány szappanosnéra, aki egy napig sem tudta tűrni a menyét, a maga szűk, csak családjáért élő lelkében, amért elrabolta tőle a jó fiát… ahogy nem tudja tűrni a többi menyét sem, bár lassan az élet megtörte s rákényszerítette, hogy ha valamit akar a gyerekeiből látni, akkor mégis ő járjon a kedvébe a fiatal asszonyoknak… De mért tót?… A neve? Igaz, ez lehet valamelyst szláv eredet emléke is, talán rác vagy más délszláv… erre mutat nagyon az apjában lobogó szokatlan temperamentum és vállalkozó mozgékonyság, amit ő ugyan nem, de egy pár öccse talán még fokozottabb mértékben örökölt… De hát ez is mért ne lehessen magyar karakter is?… Semmi se bizonyítja az ellenkezőt… Csak sérteni akart… És éppen Zsófia… Szegény…
Gondolatokban nem folyt le tisztán, hiszen ő maga előtt is mindenkor elnyomta a kritikát feleségének eredete felől. Fiatal, rajongó diákfővel a 12 éves kislányt, aki kor testi érettségével annyira megbabonázta őt, eljegyezte magának s aztán nem tűrt el semmi fölvilágosítást vagy igazságot, amelyet felőle tudtára akartak adni vagy véletlenül megtudott. Nem vette tudomásul a delírium tremensben elpusztult tót bányamunkást és isten tudja, hogyan eltűnt feleségét, akik itt felejtették ezt a vastag s minden erőtől és egészségtől duzzasztó kis fekete porontyot egy rokonnak, a selmeci asztalosnak a nyakán. Ő csak egy kislányra emlékezett mindig, aki rózsaszín ruhácskájában olyan volt, mint egy boldog és boldogító rügy, egy fiatal virágbimbó, amely csodák ígéretét kápráztatta. Az asztaloséknak gyerekük nem volt, örökbe fogadták, nevüket, szeretetüket és vagyonukat ráhalmozták a kis boszorkányra, aki szenvedélyes szeretetet tudott zsarolni mindenkitől… akinek ma is az az egyetlen baja, hogy úgy érzi, hogy a férje fölött meglazult a szilaj, imádatot követelő befolyása.
Tót paraszt… Szegény… szegényke… A saját bűnét vágta a másik parasztnak, a szövetségesének a fejéhez… A nagy bűnt, amely annyit nyomja már régen a szegény asszony lelkét: a mélyről való eredet bűnét.
Mert lehet-e nagyobb bűn, mint paraszt lenni urak közt. Lehet okos, jó, derék, kifogástalan az ember, lehet pénze, mint a tenger: a legutolsó, leszegényedett úri nációnak ott van vele szemben a tartózkodó, végső bizalmat, teljes őszinteséget, belső meleg érzést visszafogó zárkózottsága. Hiányoznak a közös bűnök kapcsai. Az úri haszontalanságban, a nemtelen bőségben töltött ifjúságok titkos jeleket rónak a jellemekre, amikről a legnagyobb tömegben is egymásra ismernek ők… s fenntartás nélkül tudnak rögtön kezet fogni… A dolgos parasztgyerekeknek is megvan a közös bélyegük, de halálig takarják a vacsora nélküli lecketanulások, a lakbérhátralékok miatt vörösre főtt önérzetek, a rossz tanulók mellett két forintokért agyondolgozott instruktorkodások, az öt forintos jutalmakért agyonőrölt idegekkel való versengések, az ócska könyvekkel való szeptemberi kufárkodások, a szüleik kiadó diákszobái számára lakófogdosások rettenetes emlékeit. Mennyi megaláztatás, mennyi orcapirulás, mennyi szívdobogás. Hány órát töltöttek el az iskola összefaragott padjain reszketve, hogy fel ne szólítsák ma, mert véletlenül nincsenek elkészülve… míg a szomszéd úri fiú gombostűkön a tanár bosszantására skálákat ver ki s véletlenül éppen el van készülve, mikor feleletre híják… Hja, neki nem kell tandíjmentességre pályázni… ő nem marad ki az iskolából, ha elégségest visz haza… s nem visel a fiatal szegény kis lelkén egy felnőtt embernek is túlságos nehéz életterhet… Óh, milyen boldogság úrnak, felelősségtelennek, gondtalannak lenni… Zongorázni, nyelveket tudni, térdnadrágban járni, amelyen oldalt a térd fölött két fényes gombocska van… nőtlen fiatal mérnök lenni, aki még huszonnyolc éves korában is passzióinak él, fölfedez, kísérletez, vadászik, kutyát tart, a lakását úgy rendezi be, mint egy találkahelyet s gondtalan, nyílt homlokkal néz le a völgybe s beszíja a szépségét… Ő huszonöt éves korában már egy zsarnoki asszony igája alatt nyögött, mert hozzá volt szokva, mint a bedresszírozott kutya, hogy mindig nyögni kell egy iga alatt s amint az iskolából kiszabadult, a katonaságtól kijött s a lelki tőkécskéjét sikerült eladni a Társulatnak, azonnal becsületbeli dolgának érezte, hogy azt az egyetlen lányt, aki erős kis markával belekapaszkodott az élete kerekébe, magával cipelje… Haj, milyen hivatalnoknak kellett neki lennie, milyen odaadással, kitartással, mennyi lélekkel kellett neki dolgozni: hogy előre jusson, hogy a felesége társaságbeli kvalifikációit feledtesse, hogy a fekete falánk, kövér lánynak hatalom jusson a markába, amellyel az alattvalóinak a lelkeit rángathassa úgy, ahogy csak az uráét volt szabad…
Ő neki maig nincs ruhája, nincs vadászpuskája, nincs kutyája, nincs független órája, nem volt könnyelmű perce… Neki azza van, amit kézből kap… Hetenként egy inge… s minden délre jó ebédje… tömésig… Az ásványgyűjteménye… az igen, mert az ingyen gyűlik s értéket jelent!…
Uff… milyen fülledt a levegő.
Kis ideig ott állott a felesége fölött, aki az ebéd utáni emésztésre a hintaágyban feküdt a pompás kertben… Ez nem volt előnyös neki, ez a pozitúra… Ahogy a rövid nyakával, vastag mellével, széles tomporával összecsúszott a rengőágyon… De annál meghatottabban tudott ránézni… Oh, mennyit csókolta ezt az érzéketlen, fényes arcot… Mennyit rászórt vérének gazdag hőségéből, hiába: soha nem tudta kihozni a rendes állapotából, soha nem szíthatta extázisig…
De imádta mégis benne, rajta, sok esztendős múltját, saját húszéves szerelmének odaadását. Hiszen a kezében, a tenyere közt serdült fel, minden pórusát az ő szemének melege viríttattak ki… és egyetlenegyszer sem sikerült leszakítania. Ez az asszony úgy tele volt a világban való élni vágyással, hogy mint a virág a cserépből, a család földjéből csak erőt és táplálékot szívott ki, hogy kint a szabad levegőn, a világ tekintete előtt viríthasson és bódíthasson… A kertésze is, igen, az is láthatja: naponta láthatja, hogy amely percben meglankad az ő ápoló gondossága, abban a pillanatban lelankadnak szeme előtt ezek a szirmok… S neki valóban alig jut egyéb föladat körülötte, mint bőségesen gondoskodni a virágjáról… s a nyugalom pillanataiban, itt állva fölötte, ráeszmélni, hogy a szirmok mind a távolba világítanak, a messzibe kacérkodnak, a hű kertész legfeljebb egy közönyös, vagy mint ma is, egy durván kiutasító villámlást kap tőlük…
Szegény gyermek, a szemére könny fátyla szökött s elmosolyodott.
Lehajlott hozzá, csöndesen megcsókolta a homlokát.
Az asszony behunyt szemmel, tudja isten, mit ábrándozott, mintha bika nyalta volna meg, kimeredt szemmel, iszonyodva, rémülten meredt az arcára.
És ő újra azzal a csodálkozással nézett rá, mint délelőtt, tán meg vagy bolondulva!… s egy pillanatnyi felindulás után most már végleg tisztában volt a dologgal, tisztában volt, hogy „meg kell dögölni”… s elmosolyodott.
Tovább lépett, lehajtott fővel, biztosan s kényelmesen rakva lábait. Körülötte csillogott a csodálatos nyár a rendkívül szép és kövér virágokon, szórakozottan nézett a begóniaágyra, a teljességtől, a bujaságtól szinte szétcsorduló hízlalt szirmokra, ahogy törékenyen, harcra képtelen, folyékony üvegszerűen terítették szét magukat a világnak.
Nézte őket s mosolygott… a hivatalban fogja elvégezni a dolgot, épp a napokban tisztíttatta ki a revolvert, mert rozsdát vett észre rajta.
A kisebbik kislánya, Zsófika rohant hozzá s átölelte a térdét:
– Apukha! Mit csinálsz, apukha! Gondol kho zol?
– Igen.
– Gondol kho zol, apuka?
– Igen, fiam.
– Én is.
– Jó.
– Segítek neked, apuka… Gondolkozni! Jó?
Elmosolyodott, lehajolt a kis fekete gyerekhez, egészen olyan, mint az anyja, a nyílt arcával, nagy sötét csillogó szemeivel s milyen ártatlan, milyen csodálatos ártatlanság tud tündökleni az arcán, egy gyermek arcán.
A nagyobbik, a Pösze, rohant elébük, a lobogó szőke hajával, amelyen csillogott a napsugár, piros arcán szikrázott a nevetés.
– Apuci, apuci, apuci! – kiáltotta torkaszakadtából és a karjai közé rohant. Ez az ő könnyelmű kis mindennel beérő madara, az ő fajtájának a sarja…
Leguggolt hozzájuk s átölelte őket.
– Jaj, de jó vagy, apuci, apucikám – zsizsergett a Pöszke és beletörülközött az apjába, mint a méh a virág kelyhébe.
– Jaj, de jó vagy, apu chi… – dunnyogta utána vastag hangján Zsófika is, szokása szerint mindent utána mondva a kis nénjének, akinek még nagyon a hatása alatt állott, de csak ha együtt voltak, már erős kis karaktere kiütött mindenfelé, ha magára maradt.
A frájlájn közeledett, nesztelenül és örökös szemforgató tiszteletével a besült arcú fekete, sovány lány, s csinált buzgalommal utasította a gyerekeket, hogy ne csináljanak kényelmetlenséget az apának. Elküldte a lányt, mert ösztönszerűen húzódott tőle, már többször kérte a feleségét, hogy cserélje ki ezt a nőt, de Zsófia kitűnő pedagógusnak találta s talán csak azért sem tette meg, hogy elbocsássa, mert a férjének ennyire tűrhetetlen volt e nő a házban.
– Apukha, adjál olvasni, olvasok neked.
Leült a cseresznyefa alá a leterített gyapjútakaróra s a gyerekei mellé telepedtek.
– Apuka, Zsofa olvasni fog neked – mondta a Pösze is.
Kivette a noteszét. A csöppség fölnyitotta és elkezdte produkálni magát, a tiszta lapot nézve dalolt, abszolút dallamtalanul, de kitűnő taktusérzékkel, elnyújtva a kis furcsa, vastag, fiús hangján:
ne menj oda kis fiam
ne menj oda kis fiam
mert a hatalmas ellop
elmehetek ugye anyám
elmehetek ugye anyám
igen csak a hatalmas ne lopjon el…
ne menj oda kis fiam
mert a hatalmas ellop
elmehetek ugye anyám
elmehetek ugye anyám
igen csak a hatalmas ne lopjon el…
Mosolyogva nézte, itta a gyerekét. Hogy hol szedi. Hároméves csöppség, hogy micsoda szók és fogalomtöredékek maradnak benn a koponyácskájában, s a gyermek tovább dalolt, mint egy kis madár az ágon, amely ugyanazokat a trillákat butácskán a végtelenségig hajtja s mégis valami csodálatos szépség és értelem jön ki belőle. Sorokat vesztett el a figyelméből, egyszer csak megütődve hallja:
és a másik is ellopja
és a feleségét is ellopja
amelyik csak feleségét ellopja
másét másét más feleségét ellopja
majd azután kiáltja hazám…
és a feleségét is ellopja
amelyik csak feleségét ellopja
másét másét más feleségét ellopja
majd azután kiáltja hazám…
Mintha a dodonai jóst hallgatta volna, ezek a furcsa kis szók úgy összecsengettek a lelkében sűrűs tartalommal, hogy megdöbbent és kimeredt szemmel nézett a gyermekre, aki éppen olyan volt, mint az anyja abban az időben, mikor gyermekül megismerte. Elvette tőle gyorsan a zsebkönyvet… s a lap tetejére egy dátum volt írva… a lapra, amelyről ezt a verset énekelte le a gyermek… az a nap dátuma, amelyikben az autóban látta őket…
Reszketett, mint a siralomház rabja. Borzasztónak tűnt fel hirtelen az, hogy a felesége megcsalja őt… Odanézett a hintaágyra, mintegy kényszerítve magát, hogy akár a legborzasztóbbat meglássa. Ott volt még a felesége vastagon és zömöken… Ott hevert a kövér harcsa a hálóban… ez az a Csoda, amelyért él egy ember… amelyért meghal… Ez – mondta magának erőszakosan, ráparancsolva a lelkére, hogy meg ne induljon benne a kételkedés s mindjárt belátta ennek a fölösleges hiábavalóságát s elmosolyodott…
A gyerekek ott játszottak az ölében.
A frájlájn vendéget hozott, a kis Vidovszky Cicát, a provizorné testvérének a lánykáját, aki most itt van náluk s naponta tízszer átszalad. Zsófikával egyidős, de olyan erős és nagy, mint Pösze.
Nem voltak jó barátok, a gyerek félt és kerülte a borzasztó nagy bácsit, aki olyan magasban viselte az arcát, hogy a csöpp jószág alig látott fel odáig. De most kíváncsian és hallgatva, nevetve nézte a fűben heverőt, mint egy ledöntött fatörzset. Ő nem szólt hozzá, mosolygott rá is, s a gyerek megbékült e néma barátságban.
A nagy Pösze oda volt a boldogságtól, becézte, hízelgett, törleszkedett az idegen kislány körül, simogatta, szemmel láthatóan imponált neki a finom, előkelő, ruhás kis barátnő, akiben volt már valami pesties, valami kultivált, sőt nőies, dámajelleg. Zsofka ott ült az apja ölében, bánta is ő az idegent.
– Az én vérem – mondta magában, elnézve a nagyobb lányát, aki minden tehetségével azon volt, hogy az idegent, a neki izgatóan mást szórakoztassa.
Ellenben a kicsi beült apjának az ölébe, a földön fekvő térdére, mint a karosszékbe s büszkén szólt:
– Én itt ülök, Cica, én itt ülök.
Az idegen kislány egy ideig irigyen nézte, aztán otthagyta Pöszét a kedveskedéseivel és ráült a fekvő ember másik térdére.
– Én meg itt!
– De én idehajtom a fejem – mondta Zsófika s az apja arcára tette a fejecskéjét.
– Én meg ide! – sikította Cica és a Zsófika arcára tette egy pillanatra az arcát, akkor felugrott, elszaladt és nagyot kacagott, mint a kis vadmadár, aki kíváncsiságból beszökött s megint kimenekült a nyitott kalickából.
Az apa magához ölelte csöpp lányát, mint testének egy drága részét, kincsét. Ebben a nagy odaadó gyengédségben benne volt az ideges fölszabadulás az elébbi furcsa, zavaró, fölháborító, izgató érintés alól. Szinte meglepetve nézte a vöröshajú, különös kis teremtést, a feje búbjára tornyozott kontyocskájával, a kevés szélben lobogó lángvörös glóriájával, tejfehér arcával, parányi orrán a nehány kis szeplőt, kárminpiros ajkai közül elől kivillogó két nagy tejfogát és különös, rendkívül szürke szemét, amelyek úgy voltak betéve hunyorító, szőke pillás szemeibe, mintha üvegből volnának. A saját gyerekein sohasem vette észre a nemüket, gyerekek, fiúk, kölykök, embercsemeték voltak neki a kerekre vágott libegő hajukkal, ismerős, minden vonásban és mozdulatban önmagára vagy az anyjukra emlékeztető bájos, kisded lényükkel. Most ezen az idegen gyermeken át annak az anyját látja, a karcsú, magas, vörösarany hajú pesti asszonyt… Annyi év együttlét után már a felesége is elvesztette a lénybeli távolságot, harminchét évéből az utolsó húszat napról-napra együtt élték s még ma, meztelenül sem volt nő neki, csak felesége… Ez a kis lánycsemete mint nő úgy hatott rá, amint az imént a térdére ült… Mintha valami lappangó titok előtt állana: a Nő egyszerre úgy rémlett föl előtte, a Nő, aki az emberiség fele, aki ismeretlenül és távol, meglátatlanul fog elmaradni az életéből… Hogy vannak nők, más-más színűek, formájúak, más-más lényűek, tartalmúak, más-más életet adók, örömöket, bánatokat, kéjeket, halálokat más-más ízzel keverők, ezt most a legvég órán csodálkozva tudja meg… Nem szerette a nőket soha… Előbb az anyja, aztán a felesége valahogy túlságosan lefoglalta, megkötötte, betöltötte s tűrhetetlen volt neki a többi nő. Csak az éjszakai órákban, mikor az asszonyának frigid szigorúságától szenvedett, eresztette meg a fantáziáját és képzeletben volt az övé, valahogy tömegesen a világ minden nője, a kimerült elalvásig. Most dühösen fordította el a szemét a kis vörös békáról, aki egy nagyszerű Démonnak talán kisformája, – dühösen, mert irigyelte, akiket a sors ezzel becéz majd… aztán elmosolyodott.
A gyerekek kergetőztek körülötte, játszottak. Hasra feküdt a vastag gyapjúkendőn s elernyesztette izmait.
– Ez az én jó helyem – kiáltotta Zsófika s már a hátán ült.
– Ez meg nekem jó párnám – kiáltotta az idegenke s az is a hátán volt már.
És egész táncot jártak az ő széles hátán… hol van a gyermek és a szülő közti villamos kapcsolat… az ő gyermekei nyilván épp így tudnának a – a –
Megdöbbenve fojtotta el a gondolatát. Rassovszkyra villant az emlékezete s a feleségére, és egészen bizonyos volt, hogy ez a fiatal, jó, derék ember egészen jól tudná betölteni az ő helyét… nemcsak a feleségénél, a gyerekeknél is.
Le volt sújtva, meg volt döbbenve. A szülei érzés, az csak az ő személyes tulajdona. A szülei érzés, amely az utolsó erős és ércszál volt, mely az élethez fűzte, íme bomlott, elpattant? A szülei érzés, amely olyan erős volt benne gyermekeivel szemben, ugye, hogy megsemmisült fölfelé, a szülei iránt? A szülei érzés is a nyers önzésnek egy horga, amellyel magunkhoz kapcsoljuk, ami nekünk kell s amelyet lemetszünk magunkról, ha erősebb nemi vágyak ragadnak… elkomorodott – aztán elmosolyodott.
Mintha egy hosszú pillanat alatt hosszú időt átaludt volna. A Cica vastag fehér lábait nézte, az ikráit fehér szőrök futották be, mégis, milyen idegen faj… Zsófika a lábain hintázott. Pösze az idegennel futott versenyt.
– Cicu, Cicu, gyere, nézd, jongyos a cipő hője… – kiáltott Zsófika s bedugta az ujját az apja cipőjének az oldalán.
– Azt ne mutasd, fiam – akarta mondani s szégyellte az idegen három éves kislány előtt, hogy a cipője rongyos, de minek is cserélte föl evvel az ebéd előtt az új cipőjét, amely szorította a lábát… Szégyellte, mint parasztságának nyílt bizonyítékát, ezt a ruhabeli kvalifikálatlanságot – aztán hagyta, elmosolyodott.
Egy öreg munkás, a bizalmas öreg Imre döcögött hozzá a kert útján. Ennek szabad volt itt a járás, a kertben segédkezett és ő valami atyafiságot érzett az öreg magyarral, őseinek alföldi ízét érezvén rajta. Hallotta, hogy előbb a feleségének motyogott, újságot kért, amit az unokája olvashasson neki ma délután s hallotta a felesége megvető, erős hangját:
– Kérjen a nagyságos úrtól.
Lomhán, a földön heverve várta be, hogy elődöcögött az öreg. Ránézett, de csak az arcát emelte fel, ott feküdt a földön s a gyerekek mellette fetrengtek.
– No mi az, Imre?
Az öreg paraszt zavarban, tétován állott, nem bírta elviselni, hogy ő olyan magasan és lábon álljon, mikor a nagyságos bányafőnök úr a földön, ledöntve hever – kapta magát, leguggolt elé s kalapját a földre téve, instált.
– Nagyságos főnök úr, egy kis újságot, ha szíveskednék adni, hogy hadd óvasson nekem a gyerek, aranyom –
– Várjon – mondta neki, mert nem volt ereje, kedve mozdulni.
Hát az öreg várt, mosolyogva, zavarodottan úgy, ahogy volt, guggolva, csak a kalapját vette fel újra a földről és kézben tartotta, mint aki bármely percben kész az indulásra.
Groteszk és kényelmetlen volt ez helyzet.
A nagyságos bányafőnök úr meg volt rökönyödve s látta, hogy a nagyságos bányafőnökné fölállt a hintaágyról és elmegy.
Erre sóhajtott egyet, aztán elmosolyodott. Lerázta a gyerekeket, gyöngéden, mint egy vén újfundlandi és ment, s az öreg parasztnak, aki utána kullogott, egy csomó újságot nyomott a kezébe a kerti asztalról.
– Vigye, öreg.
Utána nézett a furcsa kis magyarnak s leült egy vörös nagy kerti székbe.
– Hát bizony, te vagy az én atyámfia – mondta –, és ha az élet becsületes és következetes volna, most én nem ülnék itt ebben a nagyszerű pompában, hanem nagy csizmában kopogva várnám, hogy egy újság, ha kerül, az öregapó arcátlankodása segítségével, akkor én olvasnám fel a kis putriban a szájtátó asszonynak meg a taknyos gyerekeimnek… Milyen magasnak, milyen egetverőnek, csodálatosnak, nyugalmasnak látszanék nekem egy főnöknek az élete. És lám, milyen örök fölkészültség van itt nálam, milyen elégedetlenség a helyzettel, mennyi tervezgetés, vágy és ostrom, hogy még feljebb jussunk a társadalmi lajtorján.
A gyerekek nem engedték ki kisded körükből a szórakozottan egyre mosolygó apát. Ide vonultak utána, neki zsizseregtek furcsaságaikat és fölkapaszkodtak rá. Félve és gyanakodva kutatta az ő szeme az idegen kislányt, akinek mintha minden mozdulata, vonása és tárgya azt hirdetné, hogy ő van itthon… az övé ez a világ… ősi öröksége…
– Mi ez? – kérdezte szórakozottan tőle s megérintette nyakában lógó ezüst gyöngysort.
– A Marca néni kapta a Szentirmay nénitől, mikor kici volt ész moszt nekem adta, hod nad vadok…
Végigfuttatta a szemét a gyereken. Ezeknek már az ősei is drágaságokkal voltak ékesítve. Gyötrődve érezte a gyerekeken át az ősök kiválasztási folyamatát, a többi generáció műveltségbeli, kultúrai, kényelmi úriságát. Kitört benne az alacsonyról feltörők tehetetlen ingerültsége: ezt nem lehet pótolni… A gyerekeire, szegény, jó, drága kis gyermekeire nézett, akik ezerszer nemesebbek, eszesebbek, értékesebbek ennél… de nincs egyetlen tárgyuk, amelyet az öregszüleik örökítettek volna rájuk, mint régi uraság emlékét… Egy eset jutott eszébe most, mikor az apja mesélte egy este a szappanfőző üst mellett, hogy az ő nagyapja jobbágybíró volt, ajaj, ilyen rakás írás meg rovás volt náluk gyerekkorában, azt mind ő pusztította el, pedig ti, diákfiúk, mennyi hasznát vettétek volna, ha megmarad!… S ő már akkor dühös volt és szégyellte az apjának ezt a naivságát. Egyik öccse már a Nagy Ivánt kutatta a Csernák délvidéki nemessége után – ő maga tudta ugyan, hogy arról szó sem lehet, de azért valahogy szégyellte az apjának ezt a tanúságtételét a szolgai jobbágyságból való eredetük felől…
Mit akarok én és mit akarunk mi ezek közt tulajdonképpen; s most, mikor úgy érezte, hogy itt a perc, mikor minden hazugságot és álszemérmet le kell hántania magáról, az életéről, az érzéseiről, a felesége telhetetlen vágyait mélyen megvetette azért a lankadatlan verekedésért, a régi családok közé való befészkelődése miatt. Mennyi arcátlanság, mennyi hazugság, költekezés és tolakodás, minden eredmény nélkül… Ez az Anna-bál lesz hát a nagy kiinduló pont… Az Archimédesz szilárd pontja, amelyen át kimozdítja a holdat a helyéből… Ah, mit nem adott volna érte, ha ezt a sok generáció adta finomodást meg lehetne vásárolni legalább a gyerekei számára. Hogy ne kelljen nekik is még lépcsőnek lenniök, a maradékaik előtt átmeneti életet élniök, hanem mindjárt fölemelhetné maga fölött és olyan aránytalan magasra, amennyire őt emelte maga fölé az apja, a szegényen maradt szappanos… Hogy volna az, ha ő itt marad a máig elért s tovább már alig gyarapítható hivatalnok állapotának tetején s a gyermekei arisztokraták közé kerülnek… S éppen úgy nem tudnak majd őróla, őróluk, mint ők a szüleikről…
Végigvonaglott valami a lelkén, restellte magát önmaga előtt és elmosolyodott.
– Hol a nagyságos asszony?
– Elment.
– Hova?
– Felöltözött és elment.
Úgy.
Megremegett az egész testén keresztül. Elment. Szó nélkül.
Mikor még ő hatszor, tízszer visszatért, hogy csókkal, agyoncsókolva búcsúzzon el az asszonytól, ha csak a hivatalba ment!…
Hát itt vagyunk. Ide jutottunk…
Hiszen nem baj, no… az asszony százezer koronára, a két gyerek ötvenezerre van biztosítva… az öngyilkosság esetére is… Százötven meg az autó… meg egyéb… kétszáz-kétszázhúszezer korona pénzben… Ennek évi kamatja nyolc, kilencezer korona, a nyugdíj négyezer… Évi tizenkétezer koronából egy özvegy asszony grófnőnek nevelheti, fogja is nevelni a két lányát…
– Ha fiú volnál, téged elvinnélek magammal – mondta magában és fölemelte a karjára a nagyobbik gyermekét. A kis Pösze szorosan átölelte a nyakát, megcsókolta és erősen kezdte paskolni az arcát.
– No, ne legyél goromba!… te paraszt…
Leguggolt vele s magához ölelte a picit is, aki gyöngéden simult hozzá… A szeme elborult s számlálta a pillanatokat… Csak sietni, mert minél tovább, annál fájdalmasabb… Ha parasztok is… de az ő magjai… az Élet… az eltűnő, édes, édes Élet… A fene egye meg, a gaz, gyilkos, nyomorult élet… Csókolta a két drága gyermeket…
A szíve megtelt könnyel – és elmosolyodott.
– No, menjetek játszani! – mondta s letette őket a földre.
Felállott. Indult. Lépett. Ment. Vissza sem nézett.
Oly gyorsan és határozottan, ahogy minden dolgot végezni szokott… és mosolygott.
Ebben a percben az udvaron a hivatalszolga hangját hallotta meg:
– Nagyságos úr, hol a nagyságos úr, a telefon szól, Budapest hívja a főnök urat.
Gyorsan feltette a kalapját és futni kezdett. Ha a telefon hív…
Rohant, mint a jó vadászkutya, aki abbahagyja sebei nyalogatását s rögtön ugrik, ha a gazdája füttyentését hallja. Futás közben észrevette ezt és – mosolygott rajta.
(Folyt. köv.)
