Január 17.
Január 17.
A színházban hallottam, hogy Várady Zsigmond öngyilkos lett. Mindennap az asztalunkhoz járt a kávéházban – mégis furcsa, hogy most nincs többé. Feltűnően sápadt, elkínzott ember volt, vagyonos, szenvedélyesen politizált, a választójog fájt neki s billen az egyensúly – vége van. Szegény ember… Milyen jól ismertem kívülről, talán belülről is egy kicsit, mennyi mindent tudok róla és képzelek hozzá… s milyen nehezen menne, ha most úgy akarnám írásban visszaidézni az egész embert, mint amilyen fotográfiám van róla az agyam sötét kamarájában…
Mielőtt a legvégsőt, a legutolsót, a halált választotta, megpróbált-e vajon mindent, amivel segíthetett volna magán? Mért nem utazott, mért nem pihent, mért nem hagyta abba a politikát, ha annyira izgatta – hát ilyen könnyen zuhan az ember? De hát honnan tudom, milyen volt az utolsó napja, az utolsó órája… Borzasztóan sajnálom. Rémes dolgokkal van tele az élet.
