Monte Carlo, február 29.
Monte Carlo, február 29.
Mégis ez a világ legutolsó helye. A játéktermekben olyan fullasztó a hőség, a kapzsiságnak, a romlottságnak olyan gőze száll fel, olyan csúnyák az emberek, az egész olyan közönséges és alacsonyrendű, hogy undorító. A világ szemétdombja. Bombát vetni közéjük. Pedig nyertem. De én nem vagyok játékos, nekem ez a szemét nem kell – nekem falu kell és csend és tisztaság és munka.
Miss Nemtudomki jutott az eszembe, akivel Bordigherában beszéltem, mielőtt ide átjöttem. Ez a hideg, tiszta lány, aki fent él Skóciában, falun, utálja a várost, a zajt, csak természet, család, sok könyv, intenzív érdeklődés minden iránt, ami tudomány – és lejönni tavasszal a napfényre, a Riviérára, s akkor is a legcsendesebb helyre. Éles hegyi levegőtől edzett, bátor, derék ember. Ilyen is van.
