II.
II.
Mert mindenki látja: a görög-latin oktatás ellenségei általában azok, akik – a szó végtelenül idétlen, de okos szájban szépet jelent – a radikális névvel dicsértetnek vagy bélyegeztetnek.
Máshol is, de nálunk tízszeresen érthető okai vannak e találkozásnak. A latin nyelv azt a múltat jelenti, mely kalóz jogrendjével, gyilkos hitével, mint egy vérbe-húsba szervezett Main noire rémül szemeinkbe. Azután most is a latin nyelv jelenti a történelmet duhajkodó jogász dzsentrit, a törvény erdejében cserkésző jog-brávókat, mindazokat a korlátokat, melyeket múltból gyömöszölnek a fejlődés elé. A latin nyelv a radikális fülben a szicíliai véres est c-betűje.
Mint egy mutatója ennek a ténynek a zsidó intellektuelek állásfoglalása. Azt hiszem, hogy az ebben a kérdésben megkérdezhető zsidók 85–90%-a határozottan a klasszikus nyelvek ellen szólana. Az elnyomott nép mindig többet örököl ősei húsából, mint a szabad, a korbács tovább visszhangzik egy faj testében, mint a cirógatás. A latin nyelv a zsidóság előtt az az egyház, mely szörnyű bosszú-Krisztusával rávámpírkodott a zsidó testre, az a jog, mely szervezett hajtóvadászat volt fajuk ellen. Bármennyire is szabad legyen egy zsidó fajának elfogultságaitól, test-lelke tudatlan mély emlékezései visszahorkannak e nyelv előtt, mint a paripa a bevérzett víztől.
Mióta a zsidóság a magyar élet egyik elsőrendű tényezője lett: a szokott jelenség bekövetkezett. Vannak, kik ellenkező érdekszövetségbe verődve, farkasordítással üvöltenek az új erő ellen. Kritikátlan korlátolt gyűlölettel minden baj forrásává vádolják a zsidó fajt. Azután vannak, kik felismerve az új erő befolyását minden téren, hasonlóan kritikátlan auszlag-filoszemitasággal terítenek bókokat az új hatalom elé.
Hiszem, hogy vitális érdek mindazon szálaknak a megvilágítása, melyekkel a magyar életbe beleszövődött a belénk testesült zsidóság. Hiszem, hogy ezt csak becsületes, alapos vizsgálat és mindenfelé-bátor kritika teheti. Itt – a jelen tárgynál – csak egyet akarok megjegyezni. A magyar jövő közeli kialakulásánál döntő tényezőnek azt tartom, hogy milyen irányú lesz a zsidóság szerepe. Mert a magyarság jelentékeny része akaratát, eszét, kezdeményezését a zsidó barátjainál (vagy ellenségeinél) tartja. De éppen ezért s mert a mostani modern Magyarország óriási arányban az ő munkájuk s mert 2000 év óta sehol annyit és olyan egységeset nem produkáltak, mint nálunk: fatális és el nem alkudható kötelességei vannak a zsidóságnak. És ezek között egy legelső, legfontosabb. Eddig nem tehették, nem volt szabad tenniök, organikus bűn lett volna tenni. De most – hogy erejük megteljesedett – egész jövő szerepük értéke attól függ, hogy milyen mértékben teszik meg ezt a kötelességet: teljenek el a múlttal, szívják magukba mindazt a jövőt, ami Európa múltjában van, béküljenek meg a múlttal a diadalmas organizmus izmos indulgenciájával. Ők voltak, kik a felszabadulás után – bosszúból a múltért – 50 év alatt modern Magyarországot áronvesszőztek a vad megye-mozaikból. Ez a Magyarország jó részben az ő munkájuk, javaiban az ő dicsőségük, hibáiban az ő felelősségük. Itt mutatták meg alkotó lehetőségük teljét, itt kell, hogy erejük legyen 2000 év átasszimilálására. És nem értem ezalatt azt a külszínes összevissza dilettantizmust, mely keresztény legendák keresztény primitív képek bekotnyeleskedésében merül ki s mely sok elegáns zsidó „cerebrális” szalonpóza. Hanem azt a lassú, alapos, organikus átalakulást, melyen át jövő lesz a múlt s mely szélesebb humanitást jelent.
