Ignotus: Militarizmus
Ignotus: Militarizmus
Az angolokban megvan annak az előkelőségnek kötelességtudása, amelyet maguknak vindikálnak. Nem hazudnak oly naivul otrombán, mint az oroszok, nem átkozódnak oly szíve veszett őszinteséggel, mint a franciák, s rendes képmutatásukkal olyas formulákban igyekeznek megmagyarázni, hogy miért másért is keverik e háború kártyáját, mint a német üzleti verseny megbénítására, amely szólásokkal maguk előtt sem kell pirulniok s nem kell magukat képen köpniök, ha a tükörbe néznek. Az angol sznobizmus egy idő óta demokráciában utazik – az most a kiváltsága, hogy letesz a kiváltságokról. Ma shoking olyan lépést tenni, mely nem lépés a népuralom felé. Ma angol nem foghat fegyvert, hanem, hogy a nép jogát vívja ki vele. Mérhetetlen szerencsétlenséget a világra, a katonai erőfeszítés minden kínját magára, alkalmasint mihamarább az általános védkötelezettség soha nem próbált militarizmusát: mind azért veti és veszi az angol, hogy mint szónokai mondják, megszabadítsa a világot a militarizmus átkától.
Ezt nem gúnyból mondom. Ha valahol megállapodik a homeopátia, úgy a politikában – ördögöt Belzebúbbal, militarizmust, ha csakugyan átok, militarizmussal legbiztosabb kiűzni. Az a kérdés, hogy a militarizmus, melyet a német fegyverkezettség szorított volt ránk, valóban az a militarizmus-e, melyet a népuralom, a népjogok, a népi boldogság elérésére kell leráznunk magunkról?
Jobb szeműek többször meglátták – a háború előtt mind többször –, hogy valamint a francia szociál-republikanizmus és parlamenti mindenhatóság álarcában egy csekély tőkés kisebbség zsarnokoskodik a dicsőség népén: a német feudál-abszolutizmus, a porosz junker-monopólium formájában a népakarat uralkodik a kötelesség nemzetén. Legutóbb a legélesebben a zaberni eset körül mutatkozott ez meg, mégpedig – s ez a legtanulságosabb – éppen a militarizmus dolgában. A német polgári és, ami még kényesebb, az elzászi faji önérzet összeütközött a katonaival. A vége az lett, hogy egy pár külsődleges engedmény után a katonai büszkeségnek, a militarizmus hazájában valójában a polgári akarat kapott meg minden elégtételt. Hogy lehetett ez? Csak úgy, hogy a német nép urai azért tudnak rajta uralkodni, mert egyek a német néppel. S a német militarizmus azért mindenható, mert egy a német népnek maga felett való hatalmával.
A katonaság úri, királyi, zsarnoki származású, de túlnő ezen a származásán. A militarizmus a néphadseregben törököt fogott, mely nem ereszti. Leszámítva bizonyos külsőségeket, más időkből maradt sallangokat, melyek épp úgy nem tartoznak a katonaság lényegéhez, mint nem tartozik hozzá a stechschritt: a militarizmus csakugyan nem egyéb, mint a népeknek már békeidőben való megszervezettsége hadi időkre. A militarista német militarizmus ma már valójában szintén nem egyéb, mint a milíciás svájci vagy amerikai militarizmus. Hogy melyik forma alkalmasabb s a merevebbel járó áldozatok szükségesek-e a célhoz: arról lehet elmélkedni s a próba el fogja dönteni. De hogy amíg van rabló, addig csendőr is kell, s hogy amíg van lehetősége annak, hogy egyik embercsoport a másikat testi erővel igyekszik lebírni, addig minden embercsoportnak meg kell szervezve lennie az ilyen kísérletek ellen: azt csak az nem látja, aki nem figyeli meg, hogy a szabad Amerikában munkásszervezetek úgy, mint munkáltató szervezetek olyik helyt ágyúkat rejtegetnek, ha netalán össze kellene ütközniük. Kell valami okának lenni, hogy az antimilitarista szocialisták habozás s az elvtagadás minden önvádja nélkül fegyverbe álltak e mostani háborúban. Ez nem az antimilitarizmus ellen szól, mert az antimilitarizmusnak igaza van abban, hogy jó volna, ha nem volnának háborúk. De szól a számítás ellen, mellyel a kalmárcinizmus antimilitarizmusánál fogva akarja megfogni a béke s a haladás hitvallóit, mint ahogy a mészároslegények lovagiasságuknál fogva akarják verekedésben megfogni a katonatiszteket. Ostoba ravaszság – az angol kalandorság nem megtörni fogja a militarizmust, hanem bebizonyítja, hogy még jó ideig szükség van a militarizmusra.
Jó ideig – egészen pontosan: mindaddig, míg akad nép, mely a többinek rovására akar élni s azt hiszi, nem tud megélni, ha más elől el nem veszi az életet. A kollektív életben ez ugyanúgy van, mint a magánosban – amíg az emberek össze nem szoknak egymással, addig mindig kell rendőr –, amíg a nemzetek meg nem férnek egymással, addig mindig kell militarizmus. Sőt addig mindig lesz és mindig kell háború is. Társadalmi küzdelmekben ultima ráció a guillotine – a királyok mindaddig nem látták be, hogy mások is emberek, míg a Stuartok és a Capetek végzete meg nem tanultatta velük. Világos kezd lenni, hogy elkel ilyen iskola a királyi nemzeteknek is. A franciák már megtanulták ezernyolcszázhetvenben: az angoloknak is meg kell tanulniok ezerkilencszáztizennégyben, hogy tűrniök kell, hogy mások is vannak a világon és élnek és boldogulni akarnak. S ezt csak vérveszteséggel lehet megtanulni, megmagyarázás és bölcs kifejtés hiábavaló – megint csak bebizonyosodik, hogy az ember, az embersokaság is csak azt tanulja meg, amit a bőrén tanult meg. A német birodalom s vele együtt a monarchiánk mostani háborúja szakasztott azon szabadságharc, mint volt a nagy francia s a júliusi s a februári forradalom.
Hogy mindazonáltal a militarizmus ez igazolódása a szabadsági gondolatok és intézmények visszaesésével fog járni, az nagyon lehetséges. De lehet más is. Lehet, hogy a militarizmus fog hozzáalakulni ahhoz a szabadsághoz és polgárosultsághoz, melynek íme legfőbb eszköze és szerve gyanánt mutatkozik meg. A polgárság s a katonaság, a polgári s a katonai kormányzat, igazgatás és intézmények különbsége olyan időkből származik, mikor e katonaság csakugyan a hatalom kezében volt eszköz. Ma, mikor minden polgár katona és minden hatóságnak dolga van katonai ügyekkel: ma semmi értelme e megkülönböztetésnek. Miért volna az ezredes vagy a generális másfajta tisztviselő, mint az alispán s a miniszteri tanácsos? Miért kell a polgári igazgatásnak mintegy kiszolgálnia azt a katonai igazgatást, melyet tulajdonképp ellát? Miért kell, hogy példát mondjak, mintegy más lénnyé és más urat szolgálóvá lennie a vasutasnak, mikor mozgósításkor vagy hadi időben lát el ugyanolyan szolgálatot, mint egyébkor is? Nem azt mondom, hogy a polgár háborúban ne legyen katona – inkább: azt mondom, hogy mindig legyünk katonák, békeidőben is, békebeli szolgálatunk is legyen állandó hadiszolgálat, hassa át a polgári életet a katonai fegyelem, hassa át a katonai szolgálatot a polgári melegség, s a hadi idők ne legyenek egyebek, mint az akkori feladatnak megfelelő keményebb gyeplőjű fokozott ellátása ez állandó szolgálatnak és készenlétnek.
Ezekről különben korán van most beszélni s a jövőt a ma akkor szolgálja legjobban, ha minden figyelmét önmagára veti s a jövőt hagyja jönni. Csak éppen vonultassuk fel magunk előtt egy percre a sejtelmet, hogy a sok kísértet közt, mellyel ez a szent háború végez, ott a militarizmus kísértete is – nincs militarizmus abban az értelemben, hogy rabság volna a népszabadságok felett, de a népszabadságnak van esze és komolysága, hogy fegyelmezze, szervezze és fölfegyverezze magát az elnyomás ellen, akár úri zsarnokok, akár rabló nemzetek fenyegetik vele.
