VI.
VI.
Zöld lombok és színes szőlők. – Zöld selyemkárpit. – Színegység. – Millió és millió fürt. – Az öreg Roederer körül. – Verzy, Bouzy, Verzenay és Sillery. – Veuve Cliquot. – Amott Rheims! – De Bebéby. – Rheims az alkonyatban. – Harangzsivaj. – A hold. – Búcsú Veuve Cliquot-tól.
Zöld lombokban és színes szőlőkben állok itt, valami halhatatlan analin-zöldben, a rheims-i hegyoldalakon.
Amíg a szem ellát, észak-nyugatról dél-keletig, egy végtelen sátor itt minden, lombfüzér, pálma, dúslevelű inda, számtalan gyümölcsfával vegyesen, a nobilis calvile-almák citrom fénylésével, mint egy fantasztikus desszert-tál, a végtelenbe terítve ki és zöld gallyakkal pazarul behintve.
És e zöld rengeteg legmélyén, a meredek szőlődombok, üde és rikító zöldben, mint a primitív képeskönyvek fényezett lapjai zárják el a horizontot, egy lázasan kék égboltozat alatt. Beláthatatlan zöld selyemkárpit ez a horizont, mint egy plein-air színház rengeteg függönye, súlyos és buja selyembrokátban a szőlőfürtök reliefjével. Az egész hegyoldal él, virít, virul, valami kifejezhetetlen és titokzatos kéjbe olvadva a lankások végtelen ondulációival.
*
Minden gerezd, minden inda, minden lomb a milliónyi venyigekarókon át, más-más zöld és mégis egyszínű mind egymással. A pasztell, a víz-zöld, az anilin-zöld, a nyers égett-zöld, a lágy, mérges és hangos-zöld ezerféle árnyalatát valami rejtélyes színegység fogja át, a szédítő levegő fényhatása alatt. És behintve e zöldbe, a gyümölcsök a fákról mint felaggatott apró színes lámpások csillannak meg és a dús szőlőfürtök az indák lombja közt, merő üvegnek tetszenek. Millió és millió fürt, hallatlan gazdagságban, az egész gerezden végig, a ragyogó kristálygömb csillár-tündöklésével világítja át az alacsony erdő lombrengetegét. Itt-ott kitetszik a vesszők vörhenyes színe is a zöldből. Másutt, rikító foltokban, a venyigék lombdísze téglavörösben ég, mint egy tűzrakás, mint egy bíbornok, lobogva. Viszont másutt, a zöld lombok végtelenjén, elhintve és elbúsulva, nagy sárga levelek látszanak, pirosló levélbokréták mellett. És mindenütt és mindenütt, a távoli lankásokon, s itt közel a lapályosabb részeken, véges-végig e rengeteg szőlőkön s egészen fel a láthatár zöld selyembrokátjáig valami hallatlan aranyeső hullott e levél miriádra, a kihányt kincs ragyogó pazarságával, aranyfényével, aranyszegélyével, aranyhímzésével, amint már-már elmúlt a nyár!
*
Itt vagyunk mind, elveszve e beláthatatlan kertek dűlőin, itt vagyunk mind az öreg Roederer körül, aki lobogó szakállával mózesi fönségben, mintha a Horeben állna e domb tetején, fantáziálva.
– Ez itt Verzy, gyermekeim – magyarázza–, a híres Verzy, ahol minden szőlő kék. Amott Bouzy, a leggazdagabb, néhol tizenkét fürt is akad a tőn. Szent Pampinus! Az Verzenay, ott az aranyszemű, és túl rajta, a határ végéig, az isteni föld – Sillery!
– C'est bien cela – hagyja helyben Madame Veuve Cliquot, aki maga is, természetesen, nagyszerűen ismeri e vidéket. – Ott van a nagy présház – folytatja – Sillery alatt, s ott vannak a krétafalú nagy pincék, ahol a fehér champagne-i forr. Dús palackok szunnyadnak ott elzárva s évtizedek óta. Dús palackokban az olvasztott arany.
– Amott Rheims! – lelkesedik az epernay-i polgármester, a vidéki ember szent mámorával, amint egyszer ő is felfedez valamit –, nézzék, Rheims! Amott Rheims!
– Rheims, igen! – mondja De Bebéby, egészen váratlanul, szokatlanul és elragadtatva, holott egy óriási fürtről csipdesi le kettesével a szőlőszemeket, a kövér nedvektől csöpögő ujjakkal.
– Rheims! – mondjuk mindannyian, nem tudni, miért.
Azazhogy ott van Rheims, a szőlőföldek mélyén, a völgyben, törpe házaival, görbe utcáival, Louis XV. szobrával az alkonyatban. Valami sajátságos fényhatásban merül el ott a láthatárnak tapadva, derengő olívzöldben, megsápadt emeraud-atmoszférában, amint a venyigék, lombok, levelek s gerezdek végtelenjét a roppant égbolt visszatükrözi fölötte. A Notre-Dame kiemelkedik a két tornyával zöldes fehérben s valami történelmi elbúsultságban, mely mindent megdermeszt maga körül. És hirtelen a harangja kondul, minden harangja, mint a zengő ágyú, rettenetesen. Felzaklatott, egymásba torlódó hangfergeteg támad, érces, kietlen, összhangtalan s valami barbár ájtatosság is támad, mely megkapóbb s különb minden keresztény hangulatnál.
És a hold is feljön Rheims fölött ezüstben, mint egy csonka páncél.
– Ki tudja, itt talál-e még, ha egyszer visszajön – szól Veuve Cliquot hirtelen elbúsultan, miközben a kezét nyújtja. Mert búcsúzom. Finom kis lénye elmosódik az alkonyatban és a szüntelen harangzsivajban könnyed női mivolta úgyszólván légiessé változik. Ki tudja, csakugyan, talán utoljára látom most. S a keze merő selyem, amint tisztelettel megcsókolom.
