Ady Endre: Levelek Madame Prétérite-höz
Ady Endre: Levelek Madame Prétérite-höz
Szerencse, Madame Prétérite, hogy az Emberiség, a maga egészében, okvetlenül feminin nemű és természetű. Már, drága Barátnőm, én éppen négy hónap óta nem volnék, ha nem tudnám, hogy a nők megbocsátanak önmaguknak. Őnagysága, az Emberiség alig várja már, hogy megbocsáthasson önmagának s talán legelső okból éppen ezért fogott szörnyű vétkeibe. Mit adhatna körülsáncolt, gyarló mivoltában önmagának vigasztalóbbat az ember, mint a bűnöket? E bűnökből, épp úgy, mint az asszonyokéiból, erényt csinál megfontoltan s évszázadokon keresztül. De erényét el tudja dobni, mihelyst a bűn és erény ez összezagyválása (hiszen ezek nincsenek külön) nyugtalanítani kezdi. Drága Asszonyom, Madame Prétérite, higgye el nekem, hogy amaz „örök női˝ nem bók. Valóban csak a női az örök s már régen kellett volna az okosabbaknak, a férfiaknak, kezdeni a kikerülhetetlent, az elasszonyosodást.
*
Szeretné persze, Kíváncsiságod, ítéletemet hallani a férfiúi bátorságról, melyet maguk szintén meguntak. Hát: a férfiúi bátorság éppen olyan bátorság, mint az asszony félénksége: gyáva védekezés. Védekezés a semmi ellen, a következendő ellen, az Ellen ellen. Szemünkre vetik, mai embereknek, hogy folytonos kérdésünk ez: mi nincs jól avagy mi nem tetszik nekem? Az ember arra teremtődött, nőtt, hogy várjon a boldogságra, mely el nem érhető s hogy minden lépésével mégis gáncsot vessen neki. Ha valaki olyan kívánatos, szép, mint Szépséged, nevethet e professzoros bogarazáson. De mondja meg nekem Szépséged, mit mívelhet ennyi szépséggel, ha nekünk egy csak percnyi illúzió, s ha az egész egy szép, asszonyos hazugság?
Szeretem azokat az embereket, akik gondolkozva nem gondolkoznak, s ezért szeretem a kiváló nőket.
*
Miket nem beszélnek, a tarkón-ütöttek, a tegnapi bajtársak, óh, Madame Prétérite? Szeretnék magukat beleigazítani egy ma még nem is sejthető világ-eligazodásba, hát ezért. Kezdek még erősebben barátkozni a Múlttal: a Múltnak regulái vannak s a Múlt nem kacérkodik. Nézze csak meg a háborút, kitől undorodok, mennyi kacérság nélkül csinálja új lehetségeit. Pedig a háború nem egy jólnevelt, túlfinomult gyermeke az Emberiségnek, ha viszont nem is az az idegen, akire a „széplelkek” remegő ujjal mutatnak. Mindenesetre mostanában, itt, Erdély szélén sokat foglalkozom a kutyákkal, lévén itt sok kutya. No hát, ezek annyival szebben élnek az embereknél, amennyi kivonandó intellektusukból az ember eltanult.
*
Csókolom Csókolandóságod kezeit s mindent, mit kezeit befedhetnek, Madame. Boldog karácsonyi ünnepeket kívánok egészséggel, ezt is töltse el békességgel.
