Emil Isac: A román-magyar béke
Emil Isac: A román-magyar béke
Az idő nem alkalmas arra, hogy lírizáljunk – sem arra nem alkalmas, hogy bosszankodjunk azon, ami rosszul lehet megcsinálva –, most az ágyú beszél s milliók véreznek a harcmezőn – ilyenkor a szubjektivitás legalább is merészség.
De azért úgy gondolom, a román-magyar békéről inkább szubjektív vélemények hallatszanak – általános értékű ítéletet nem provokálhat a jelen s hiába – bár banálisan hangzik –, a jövendő fog végletesen határozni.
Több, mint bizonyos, hogy a szívek és elmék itt nálunk máris megtisztultak. Az emberek – románok és magyarok – észreveszik egymást s ez az, ami biztosít és lelkesít. Eddig a magyarok rólunk, románokról csupán azt hitték, hogy nem szeretjük a hazánkat, hogy nihilisták és Elisée Leclus-isták vagyunk, hogy intranzigensek és türelmetlenek vagyunk aspirációink elérésében. Viszont mi, románok, féltünk a magyar nemzeti eszméktől – féltettük a nyelvünket, a szokásainkat, a kultúránkat tőle –, s íme a háború megmutatta, hogy nagy akarásban és a történelem lapjai számára készülő tetteinkben eggyé tudunk lenni.
Hogy kinek mi a szubjektív véleménye erről az együvétartozásról – azt nem kutatom. Lesznek olyanok, akik az időt nem gondolják őszintének, szintúgy az embereket, akik ebben az időben cselekedtek. De hittel hiszem, hogy az ország gondolkodó többsége – s ez az, amelynek döntő súlya lehet a fejlődésre nézve – megegyez velem abban, hogy a háborúnak egyik legnagyobb tanítása: a demokrácia szükségessége. Ebben a háborúban nem a rendiség s az osztályozott gőg, nem a születési előny és a gazdagság vezet – hanem a tömeg. Ezt a tömeget, zömöken és adhesió nélkülien, az ország lakossága alkotja – s természetesen, ami természetes, legelsősorban magyarok és románok. Ez a két faj, az egyik szubordináltan bár, vesz részt a legnagyobb véráldozatokkal a háborúban – gondolhatunk-e ilyenkor másokra s szabadna-e előnyben részesítnünk másokat, mint önmagunkat? A feleletre még Ady Endre se mondhatja: nem, akinek egyáltalán nem osztom véleményét abban, hogy a Tisza békeakciójától nem vár sokat. Ez nem alamizsna, amit Tisza ad, s ezt nem „a geszti földesúr” csinálja. Ez jó szándék, amelynek fajsúlyát igazán nem ismerhetjük még. De a jó szándéknál többet az fog nyújtani, aki a leszámolás után – az akciót perfektuálja, s ez – természetesen – a magyar közvélemény.
Nem féltem én a józanságát a magyar közvéleménynek, hogy a román-magyar békét félreértse – hisz mi, erdélyi románok, megmutattuk, hogy megérdemeljük a jó sorsot. Mi nem lázadtunk fel, nem gyilkoltunk, nem raboltunk – legszebb fiaink ott sápadtak örökre a harcmezőn, bankjaink s főpapjaink megnyitották gazdagságuk malmának zsilipjeit s nem kényszerből tettük s nem is gondolkodás nélkül, hanem őszintén és becsületesen.
Mi is félünk a szlávoktól, nemcsak a magyarok – ez több, mint jogcím, hogy szeressük közös hazánkat –, de nem érdem, hogy megjutalmaztassunk. A jutalom, amelyet Tisza ad, valójában nem is jutalom – hanem okos és komoly beismerése a tévedéseknek, s így nem is előny számunkra, hanem bölcs magyar megnyilatkozás – hogy papjaink s ügyvédjeink s nagyszámú bankjaink lesznek ezáltal boldogabbak, mint parasztjaink – ez igazán már csak ötödik kereke a dolognak. Itt boldogabb lesz mindenki, s középosztályunk boldogulása – amelyet Ady Endre szintén lebecsül, az alsóbb osztályok kultúráját fogja emelni –, mert Tiszának békeakciója kultúrkérdésekben ad igazat a románságnak, mint politikailag. S hiába tagadjuk, az eddigi románság inkább kultúrájában él, mint aspirációiban – ezt a kultúrát megismerni és megszeretni, átvinni a politika mezejére már nemcsak Tiszának a kötelessége. Itt expiálhatja bűneit minden rossz politikus, mert a legsúlyosabb politikai vexációkat rendszerint a kultúrtörekvések lebecsülése okozzák. S nem tudom, jogosan hozom fel, de mindenesetre felemlítem – hogy minket, románokat kultúránkban egyáltalán nem ismer a magyarság –, s amit belőlünk, kultúránkból a magyarság ismer, az már inkább Jászi Oszkár érdeme, mint a Tisza Istváné. Ezt a miniszterelnök – aki lojális ellenfél – el fogja ismerni, mert az invenció épp oly értékes a politikában, mint a konzekvencia.
