Lendvay István: Ehn-Áten imája a Naphoz+
ki a végtelen űrben örök időkön lebegsz e világ fölött,
és aranyszárnyad alatt melengeted
a mi földi életünket,
Ehn-Áten köszönt,
egyedűl híved az éjszaka papjai közt,
Ehn-Áten köszönt,
nem térdreborúlva,
mert gyáva kisisten az, ki a térdre vigyáz,
Ehn-Áten állva köszönt,
mint férfi a férfiak istenét,
és tévedt Egyiptomért sóhajt Tehozzád.
és rádmerevűlő részeg szemmel
álljon a vakság bús kapujában,
hol a halál és hazugság tornyai árnyékozzák,
és hittel kiáltva kiáltsa Egyiptomnak
nevedet, ó Szép, ó Szép, ó örökkön Szép,
ó Nagy és Egyetlen,
Úr, aki jó vagy és élet és csók és szerelem vagy,
de Egyiptom még nem ismer Téged.
e földön az éjszaka papjai dívnak,
a téboly zordon mágusai.
isteneik fejére,
a rémület rőtszinü álmait,
állatok idétlen mását,
miktől dermed a forró ér és szűköl az elijedt lélek,
és kipüffedt, tohonya szájuk
az áldozatot lesi gyilkos örömmel,
mert Áldozat az ő vágyuk, óhajuk, kéjük.
ha lábuk van: arra, hogy tiporjon,
ha foguk van: arra, hogy marcangoljon.
a Halálnak eladták drága, szép világodat,
a tavaszt,
a rügyet,
a csókot,
a fénylő szemeket.
Úr, aki jó vagy és élet és csók és szerelem vagy,
az ő nevük: Öldöklés,
az ő nevük: Siralom,
az ő nevük: Dögvész,
az ő nevük: Átok.
az igérő magvat ők szétmorzsolják,
vörös tivornyát laknak a szentséges szent itallal,
a Vérrel.
a vőlegény bíboros száját,
ők halni ragadják az erős apát,
és kezük ácsoja az özvegyi ágyat.
kimeredt, bűzös holttetemekből,
és megtiporják a Reménység sűrü vetését.
meghirdetik őt
mezőkön és végig a városokon,
és rikoltó kürtjük elveri az álmot,
az édes, a könnyü és ittas álmot,
mely aranyos tüzedből ránkverődött,
és tele van írva igéző képeiddel,
ó Élet!
ezért van-e ember?
ezért van-e lélek a testben?
ezért süt-e arcod a tengerekre?
és szégyen-e hát az emberi név?
add nékik a férfiak lelkét.
az erős szelídség éneke nékik
idegen ének.
Rá, te Nagy és Egyetlen.
és bölcs a Te ígéd,
ó gyönyörü vándor!
mily szent a hűvös ital hév nyárban,
s az érett gyümölcsnek bőre alatt hogy lüktet a titkok vére
és szédítő mély az ezüst-tükör,
amelybe emberi fej hajol,
a teritett asztalnak tiszta áldozatja,
s a tekercsek mellett éjszakázó mécses.
ha szép a halál: az élet festi,
és erős a lélek, mely hazajött a haláltól.
mily gazdag a szív, amely ád,
mily isteni az ember,
az örök Társtalan,
mert nincsen társa e büszkeségben:
az ő keze a Magvető áldott két keze,
az ő keze az Építőnek bátor két keze.
és add ó Úr,
hogy a föld legyen élet földje.
szüljön a lélek, mert szülni termett,
daloljon a boldog, mert dalolni termett.
s a sziveket derítse lányok tánca.
tűz a tűz felé lobogjon csókra,
ne nyújtsa kéz, mely tisztátalan,
a mélyszemű Szenvedés szűzi testét,
e homályos, árva kamarákba,
és mezőt, mezőt a Magvetőknek!
egyedül híved az éjszaka papjai közt,
a vakság bús kapujában,
hol a halál és hazugság tornyai árnyékozzák,
kérlel, rád merevűlő részeg szemmel,
ki a végtelen űrben örök időkön
a világ fölött lebegsz,
ragyogó arcu tüzisten,