IV.
IV.
A lakás már teljesen föl volt fordítva. Egy nagy láda középen színig rakva ruhaneművel.
Az öregasszony elbóbiskolt, minden szó után leragadt a szeme. A lámpa le volt húzva, füstölgetett s keveset világított, a fiatalasszony kimerülten ült le egy székre.
A pakolás annyira lecsillapította az idegeit, hogy nyugodtabban nézett a jövőbe. A szekrények mind kiürítve, az ágyak fölbontva, ágyneműek batyuban.
– A sifonokat mind deszka közé kell szegezni.
Az öregasszony fölkapta a fejét.
– Igen – mondta álmosan s kicserélte a két kezét, a balt tette a jobbra.
A szekrények igen szépek voltak, pompásan politúrozva, ragyogó tükör betéttel, simák és előkelők. Remekbe csinálta a feleségének az asztalos. Mahagóni volt a háló és tölgyfa az ebédlő. Az ebédlő szekrénye egészen eredeti volt, kis tulipánok voltak betéve a sarkaiba, a székeken is gazdag tulipánok, egy grófnak is szép lett volna a bútor. Az asszonyok csillogó szemmel néztek szét egy pillanatig. Ennek a bútornak bizony nem szabad megsérülni, egy karcolásnak sem szabad rajta esni.
– Azt úgy kell megcsinálni, hogy akár tíz évig is mozdulatlan állhasson. Mert azt szépen le kell raktározni és megóvni, hogy por, piszok hozzá ne férhessen – mondta az öregasszony.
S a fekete, görbe lányára nézett, aki összeesve ült a széken. Olyan vén volt s olyan púpos s olyan gonosz komorság ült az arcán. Egészen olyan volt most, mint a nagyapja, akitől ő annyit szenvedett gyermekkorában. A nagy puha lottyadt öregasszony szinte félve nézett a lányára.
– Hol van az? – kérdezte hirtelen, mert soha nem bírta megállni, hogy rögtön ki ne mondja, amit gondol.
A fiatalasszony megrántotta a vállát.
– Bánom én.
Felszívta az orrát s lenyelte a könnyét. Hova is fogja lerakni a bútorát? Haza hová vigye?
– Az egy olyan gonosz lélek – morogta gyűlölettel. – Ha az leül valahová, az ott esztendeig elül magának. Akkor aztán bánja is ő, ha az egész világ felfordul.
– Azér te is nagyon éles vagy hozzá, fiam.
– Az.
– Mégis, meg kellene gondolnod – mondta pusmogva az öreg s felszúrta a szemüvegét a füle mellé a vastag őszes hajába, amely mint egy petrence, borzasan volt feltornyozva alacsony homloka fölött.
– Meg bizony, hogy milyen szép bútort csinált neked…
– No, egy asztalos még annyit se…!
– Asztalos, asztalos, ha egy tanítóhoz mentél volna, biztosan nem volna ilyen bútorod.
– De hát mi lesz mán?
– Mivel?
– Hát nem akarja kiadni az én holmimat, ami a műhelyben van?
Az öregasszony ránézett a lányára.
Ez mérgesen felállott s bement a konyhán át a műhelybe.
Két kis lámpa égett a falon a gyalupadok fölött.
Egyenesen a sarokba ment és felvette az enyves edényt.
– Ez az enyém talán – mondta durván.
Meglátta az asztalost, aki a sötét sarokban ült és zokogott.
Szólani akart, de most elhallgatott. Hosszút, mélyet gondolt. Látta, hogy még mindig teljesen tőle függ, hogy itt maradjon-é vagy sem.
– Hát a magam lábosát csak elvihetem tán! Úgy!… Az a baj, hogy a bútorát sajnálja!… Nekem ugyan ne bőgjön érte. Pedig azt hiszem, megszenvedtem érte öt esztendő alatt. Inkább börtönben tíz esztendőt, mint itt még egyet.
A férfi zokogása megállott a rideg hangra. Az asszonyt magát is bosszantotta, hogy ilyen éles, de nem tudott más lenni ehhez az emberhez, aki mindent tűr.
Ez mit, megrántotta a vállát. Ez egy mulya bivaly, csak azt érzi, ha tüzes vassal szurkálják.
– Ez is az enyém, meg ez is.
Egy ollót vett fel az ablakról s egy törlőkendőt a székről.
Több tárgyat összeszedett és csomóba gyűjtötte. Egy ócska lavórt, kefét, gyufatartót, szappantartót, egy hokkerlit, amelyről nagy zajjal fordította le a rajta levő holmit.
Az asztalos látta, nézte, hogy a nagy gonddal kifűrészelgetett intarziát a gyaluforgácsba dobja.
– Látod, nem kellett volna neked egy mesteremberhez menni – szólalt meg csöndesen, fájó szívvel.
– De jól tudja. Valahára.
– Nem értettél meg engem soha.
– No, van mit meg nem érteni egy –
– Egy asztaloson, ugye?
– Igen.
– Hát bizony nem érted, mi az, amit ledobtál.
– No, nem dobom többet.
– Eléggé fáj.
– Mi… Mit motyog?
– Eléggé fáj az nekem.
– Haha.
– Mert ha te tudnád becsülni, hogy milyen gonddal kell készíteni a lombfűrésszel azt a semmiséget… Virág lesz belőle, száz kis darabocskából egy virág. És te ledobod a forgácsba.
– Á, ha te nem sajnálsz engem mindenestől kidobni a hóba. Te engem úgy ki tudsz lökni…
– Nem tudlak! – kiáltott fel az ember. – Megszakad utánad a szívem!… Ilkám! Ne menj el, ne menj…
Levetette magát a földre, a fejét a forgácsba temette s az egész testét rázta a zokogás.
Az asszony gondolkodva nézett rá. Nem tudta, mit tegyen. Mi lesz okos.
– Hogy mért nem akarsz te az én igazi kis feleségem lenni. Olyan jól elgondoltam én. Itt sürögni-forogni, sütni-főzni, nevetni… Nem mindig nehéz lélekkel… hanem nevetni… nevetve…
– Ah… hogy mindig csak, akár van helye, akár nincs, vihogni, ha én olyan bolond volnék…
– Legyél.
– Nem vagyok én Mariska – vágta meg az asszony.
– Kár – szólt csöndesen a férfi.
– Kár?!… No, hálistennek, csakhogy idejutottunk. Hát kár. Kár, hogy engem vettél el, nem őt, ugye?
– Nem úgy gondoltam…
– Hát igen, az affélék, azok igen, azoknak úgyis mindegy. Vihognak. Majd elveszed, ha én kinyúlok.
Az asztalos felállt a forgácsból. A gyalupadhoz támaszkodott, a szőke haja a homlokába hullt, a szemhéja sebvörös volt. Szórakozottan vette a kezébe a reszelőt és azzal babrált. A reszelő nyele meg volt repedve, a szeme rajta maradt és kiszámította, hogy a kisebb inas dolgozott a lyukreszelésen, az repeszthette el.
– De nem ígértem soha semmit – fulladt az asszony.
– Azt nem kell ígérni!
– Mit?
– Hát csak azért nem vagy jó hozzám, mert nem ígérted?
– Persze, a Mariska jó volt ígéret nélkül is.
A férfi elhallgatott, feltűnt előtte a magas, szép lány a széles csípőjével, milyen jól ide illenék a fehérbabos kék ruhájában… A sós ribizlit kidobná… ami az urának nem ízlik…
Maga elé nézett. Ez volt a finnyásabb, az urasabb, az izgatóbb, az elérhetetlenebb.
Ránézett. Mintha sohasem látta volna. Olyan idegen volt, olyan távoli. Gyűlölte most, gyűlölte, hogy kirepül a markából s egyszer sem bírta vele megéreztetni a férfias hatalmát, az erejét, hogy tisztelje érte… De ez egy magtalan… egy megtörhetetlen…
Az asszonynak megszédült a feje, olyan dologra szánta el magát. Fekete izzó szemmel nézett az emberre s egy szóval akarta megölni ezt, és még inkább valakit, valakinek a jövőjét.
– Tudom, hogy vele háltál – mondta elszántan…
– Én!
Az asszony szeme kutatva nézte.
– Hát kitől volt gyereke? – huhogta vad hazugsággal.
Az asztalos arca hosszúra, ijedtre táttadt a mécses laza fényén.
– Elment… neki… persze… – sziszegte az asszony.
Az asztalos megkönnyebbült, elmosolyodott a szeme.
Az asszony felförmedt, egész máglyává gyúlt.
– Azt különben nem lehet tudni; a segédjegyzővel is… avval is… Egy ilyen tehetetlentől… nem is telt volna ki…
Az asztalos marokra fogta a reszelőt és tövig döfte az asszony mellébe. És ez olyan jólesett neki. Ez első jó érzése evvel az asszonnyal.
