Földi Mihály: „Szép Karcsi”
Földi Mihály: „Szép Karcsi”
Ő fent ült a bakon és körülötte zajos volt az utcasarok. Dél elmúlt már néhány perccel, az emberek hazasiettek. Zaj volt, zsibongás, sípolás, a város poros lármája – neki valóban csak lárma maradt, sohasem vett annyi fáradtságot, hogy különbségeket fedezzen fel a zajban. Az ő szürke szeme észrevevés nélkül úszik egyik szögletből a másikba, közben kanyargós, vékony erek kötözik át a szeme fehérjét: néha hirtelen lehunyódik, hogy erőteljesen felpattanjon – úgy érzi már évek óta: az, ami itt előtte zsibong, forog, táncol a déli nap zöldes ködében, ez a nép, a dolgozó nép, a „pöbl”, s ő fent ül a bakon!
Fent ül a bakon, a csillogó kék posztó alatt két pompás lova pihen, s lent táncol a nép. A nép, amely kis gyári lányokból áll, diákokból, hivatalnokokból, munkásokból, ezekkel sohasem érintkezik.
Arcában már megülepedik a vér, borostás, tág pórusú, egy kissé himlőhelyes bőre alatt mély lilás színek tornyosodnak, s az orr az évek haladtával bunkószerűen kiduzzadt az arcból. Azért még mindig ő a „schöner Karl”. Kint a városvégen, ha az ő sajátos előkelőségével ostor-cserdítve elvágtat a felburjánzó porban, meg-megáll a leány, legény. A kisgyermekek egy ingben szaladnak utána, ha az utcán – mindig a járda közepén – végiglép, és telekiáltják nevével az egész vidéket. Az asszonyok, a fiatal, egy kissé már kövéresedő és örökké piros, halkan és erősen nevető asszonyok, kikről férfiaik este a bornál csettintve említik, hogy sohasem betegek („a gutes Weibl!”), amikor már néhány bámész gyerek kapaszkodik a szoknyájukba, selymes szemmel néznek fel reá, sokat mondanak, mindenfélét összebeszélnek, míg ő gyenge mosollyal hallgat, néha félrepislantanak, és egy rezzenéssel elmetszik a szót, hogy aztán ismét záporként ömöljön belőlük. A férfiak derekasan megrázzák a kezét, és az öregek azt mondják neki: „Grüss Gott, Landsmann”.
Kár, hogy már egy kissé öregszik, hogy orra bunkószerűen kidagad az arcából és kékes rögökkel van teli, néha már elfáradt, ha egy kedves vendégét emeli az ő sajátos előkelőségével kocsijába, melyet akkor szíves gazdaként hajt, a szeme néha vérbeborul, ha egy-egy ostorrándítása hajtás közben – bizony – már nem cserdül éles sikollyal, kár, hogy az két szeme, mely nemrég oly finom hanyagsággal csípte át a fényt, most kocsonyás lével vizesedik így dél felé, s hogy nézi a világot, de nem látja.
