2.
2.
Bizonyára élénken illusztrálja Ágoston történetírói érdemeit, hogy könyvéről beszélve szinte önkéntelenül beleragadtattunk az egyik rész ilyen terjedelmes kivonatolásába. Úgy hisszük, hogy nincsen elismerő bírálat a figyelmes elolvasásnál, és bizonyosak vagyunk abban, hogy nagyon sokan lesznek, akik Ágoston fejtegetéseit – bármennyi és bármilyen kifogásokat írjanak is közben a margóra – ugyanolyan figyelemmel fogják végigkísérni, mint mi tettük.
Tehát a kifogások. Azokhoz, amelyeket az osztályelfogultság és a történelmi sablonhoz való ragaszkodás előítélet-sérelme diktál, nincsen semmi szavunk. Gedanken und Gefühle sind zollfrei.
Alaposnak fogadjuk el továbbá a szerző védekezését, hogy azon forrásokat és bizonyítékokat, amelyeken megállapításai sarkallanak, hiányosan sorolja fel, sőt nagyobbrészt elhallgatja őket. A tárgyi alapokra fektetett történelemírásnak mindenekelőtt népszerűsödnie kell, hogy szakszempontjainál is megálljon, részletkérdéseibe is elmélyedjen az olvasó. A folyamatos olvasást nagyban előmozdítja, hogy a szerző nem tartóztat fel bennünket históriai ténykérdések bírálatával, nem vitatkozik ott sem, ahol a történelem vitás és homályos, hanem egyszerűen behelyezi a saját koncepcióját, vállalván érte – minden további következések során – a felelősséget. Ezeket boncolván sem találunk szervi hibákat. Csupán itt-ott akaszt meg egy-egy állítása, amely azonban inkább a história általános földerítetlenségére figyelmeztet, nem pedig Ágoston történetírói tévedésére világít. Pl. az Árpádok alatti királyi nagybirtok (várbirtok) várrajzát illetőleg nyílt ellentét van Ágoston és az Árpád-kor egyik legérdemesebb, szintén történelemmaterialista kutatója, Ereky István között. Ereky szerint egyetlen királyi várbirtok sem volt összefüggő test, és a királyi hatalom biztosítéka, az állami egység védelme a királyi nagybirtokok szétszórtsága volt, amely nem engedte, hogy azok önállósuló tartományokká és a várispánok független tartományurakká legyenek.* Ágoston szerint a királyi birtok is legtöbbször összefüggő testekben van. (27. lap.)
Ereky István: A magyar helyhatósági önkormányzat I. kötet 216-ik lap.
A mű értéke azonban – szerintünk – nem a részletekben való deficienciákon vagy egy-egy biztosabb kézzel megmarkolt periódus világosságán fordul meg. Ágoston maga kijelöli előszavában azt a mértéket, amelyet nekünk is alkalmaznunk kell, ha munkája jelentősége felől tájékozódni és tájékoztatni akarunk.
Ágoston megmondja, hogy mit akart: a magyar történelmet a gazdasági tényezők kapcsán kívánta tárgyalni, azt a történelmet kívánta megírni, mely Magyarország régi történelmével összeesik: az ingatlanvagyon történetét. Ebből azonban kiveszi a városokét, a köznemesekét, az egyházét és a jobbágyságot, úgyhogy végül csupán a világi nagybirtokra szorítkozik.
Úgy hangzik, mintha kevesellenők a témát, pedig éppen ellenkezőleg: sokalljuk. Mert Ágoston könyvében az bizonyosodik be, hogy a magyar történetet annak egész kiterjeszkedésében, úgyhogy az történet is legyen, meg évszázados nagybirtok-politika is, egyszerűen nem lehet felölelni, mert az összefüggés adatai szerves folytonosságban nincsenek meg, vagy ha megvannak, lehetetlen őket egy egykötetes munkában feldolgozni.
Ágoston is elismeri, hogy a gazdasági tényezőkkel kapcsolatos, az igazságot materialisztikus alapon felderítő, tudományos célú és nem mesemondó magyar történelem megírása csak kollektív munka lehet. De nagyot téved, amikor azt hiszi, hogy ezt a végtelenül sokszínű, komplikált mozaikot terméskövekből lehet összehordani, mint amilyen Acsády jobbágytörténete, vagy Ereky helyhatóság-története vagy az ő nagybirtok-története. És hiába írja meg valaki a magyar ingóvagyon történetét, a polgárság és zsidóság szereplését, még akkor sem lesznek együtt „Magyarország történetének hajtóerői, amelyek megértetik az eseményeket”.
Aki az egész magyar történetet kívánja a históriai materializmus napfényében elénk állítani – induljon ki akár a jobbágyság, akár a polgárság, akár a köznemesség, akár a főnemesség témájából –, annak nincs kevesebb dolga, mint epizódról epizódra haladván minden elmékbe gyökeredzett történelmi ferdítést korrigálni, minden egyes igricnek kottáját a megfelelő statisztikába áthangolni, minden szoborpózban elibénk terpeszkedő történelmi alak zsebeit kiforgatni, az összes hadizenetek és békekötések borravaló-intimitásait előrángatni és leleplezni. És jaj annak a történelemmaterialista írónak, ha oknyomozása valahol hézagos marad, vagy jogosan kifogásolható, kritikailag kisemmizhető lesz! Egy lényegtelennek látszó konstrukcióhiba összedönti az építményt, és az építőmester egyrészről a hazaárulás, másrészről az értéktelenség címén, indexre kerül.
Nem, nem lehet átugrani az analízis feladatát. Enélkül ezer év eseménytömegének magyarázatát gazdasági alapon szintézisbe foglalni lehetetlen. A történelemíró szedje sorra a közkézen forgó, a legbanálisabb történelmi emlékeket, kaparja le róluk a hamis kegyelet frázismázolatát, és tisztázza ki az eredeti valóság színeit és vonalait ott, ahol a színek megvannak, de ne fessen színt rájuk ott, hol az eredetiek teljesen eltűntek, mert az csak újabb mázolás lesz.
Tisztítótűzbe kell helyezni az aranybullát, a harminc nemest, a fekete sereget, a reformációt és ellenreformációt, a szatmári békét, a moriamurt stb. stb. úgy, ahogy Szende Pál egy ragyogó tollal megírott esszében* Werbőczyvel és a tripartitummal megcselekszi. Valóban – leszámítva a Werbőczy-esszé pamfletízű, feleslegesen éleskedő modorát – sajnálhatjuk, hogy a történelemnek ilyen bátor és elfogulatlan revíziója részletekben már régen meg nem indult, és azzal a kevéssel is, ami van, a közönség – olcsó és népszerű kiadások révén – nem ismerős.
Szende Pál: Werbőczi, Húsz. Száz. VIII. évf. 821. lap.
Ágoston – amidőn felmarkolja hét évszázad magyar történetét – kevesebbet fog abból, amit műve esszenciájául kijelölt, és sokkal többet abból, amit az ő módszerével kiküszöbölni vagy helyettesíteni kívánt. Ezalatt azt értjük, hogy a magyar nagybirtokról – elvonatkoztatva a nagybirtokosoktól – voltaképpen igen kevés szó esik. Nem érvényesül teljes súlyával az, amit Ágoston akart. Sokszor – oldalakon át – úgy érezzük, mintha nem a magyar nagybirtok, hanem a magyar nagybirtokosok történelmét olvasnók. Igazán nem kell éppen túl felületesnek lenni, ha valaki a könyvet azzal a tévhittel forgatja át, hogy az oligarchák cape-rape históriájából olvasott könnyen elfelejthető és összezavarható adatokat, de nem tanult törvényszerűségeket, nem látta a fekvő vagyon evolúciójának a vonalát, nem gazdagodott agrárjogtörténelmi ismeretekben – de még magyar vonatkozású történelmi materializmusban sem.
Pedig, mikor ezt mondjuk, nem állítjuk be erőszakosan vagy erőszakoltan a témát: úgy, hogy útja szükségképpen zsákutcába vigyen. Nem támasztjuk azt a követelményt, hogy a nagybirtoknak: mint napjainkban jól ismert termelési képletnek ezer évre visszamenő ökonomikus változásait keressük Ágoston könyvében.
Nem tesszük, mert igaznak kell elfogadnunk azt a megállapítást, hogy a nagybirtok gazdasági jelentősége nem kezdődhetik elébb, mint maga a gazdasági élet, vagyis helyesebben: attól fogva gazdasági tényező a nagybirtok, amióta osztályok, földrajzilag, illetve nemzetiségileg együvé tartozó népességek, vagy családok érvényesülése a nem erőszakos címeken, a közkeletűen békésnek nevezett gyarapodásban jelentkezik. Mielőtt ez a folyamat meg nem indul, falba ütközünk olyan fogalmainkkal, melyek csupán a folyamat későbbi fejlődéseihez fűződhetnek. Pl. azzal a fogalmunkkal, mely a nagybirtokot önmagában az állandó mezőgazdasági fruktifikáció uralkodó módjának, országos jelentőségében államfenntartónak, társadalmi tekintetben pedig a felsőbb osztályok hatalmi biztosítékának tekinti az alsóbbakkal szemben. Ezek a modern szempontok aránylag szűkre szabják meg történelmi látókörünk határait. Magyarországon a XVIII. század elejétől kezdve lép a termelő nagybirtok a színtérre. Onnan kezdődik az a szerepe, amelyet élő lélekkel szoktunk meg. Létezésének azon hatásai, amelyek befolyással voltak és vannak az államra és társadalomra, onnan indulnak ki, midőn társadalmi öncélja elvész, hogy helyet adjon a nálánál magasabbrendű és kollektívebb állami alakzat fensőségének. Attól fogva lesz és lehet történelmi tényezővé, midőn kifejlődni kezdenek a többi ama tényezők is, amelyek vele egyensúlyba akarnak helyezkedni, s amelyek felett ő politikai magatartásával, vagy protektori szerepében, avagy fogyasztói nélkülözhetetlenségében (pl. a városi iparral szemben) túlsúlyra emelkedik. A nagybirtok történelme sem más, mint küzdelem a hegemóniáért, s addig történelem sincs – csak változatlan monopólium állapot –, míg küzdelemre nem került a sor. És történelmének tartalmában sem kereshetünk mást, mint e küzdelem váltakozó esélyeit, a fölfejlődés vagy visszacsökkenés étapjainak pontos meghatározását, a harc törekvéseinek és irányainak természetszerű törvényeit.
Csakhogy ez a történelem akkor és ott indul meg, ahol Ágoston történelemírása befejeződik. Ágoston elvégzi mondanivalóit annál a hatalmas „tabula rasa”-nál, melyet a török hódoltság megszűnése csinált, annál a diadalnál, melyet az osztrák császári hatalom a neoacquistica commissio eszközével letört, lázadó nagybirtok-politika fölött aratott. Még elindulásában sem kíséri az ezután következő korszakot, aminek jellegzete a nagyobb arányú telepítés, a primitív nagybérlet s a háború zavarai nélkül űzhető rendszeres mezőgazdálkodás. És aminek végső fejleménye, hogy a magánjogi igényharcok felváltódnak közjogi aspirációkban, s az Árpád-kori nagybirtokosi honfoglalást, nemzetalapítást kiegészíti a Széchényi-féle nagybirtokosság államalapítása.
Voltaképpen önmagunk számára emeltük ki Ágoston művének befejező határvonalát azért, hogy a kultúra mérőeszközeivel, termelési színvonalkutatásokkal, agrárkritikai gondolatokkal ne kereskedjünk, ne hatoljunk időben hátrább, mint ahogy a fejlődés ismerete által diktált észszerűség s a szerzőnek könyvében kitűzött céljai ezt egybehangzólag megengedik. De azzal, hogy leszállítottuk a régi évszázadok magyar nagybirtoka s a modern latifundium közötti összefüggés ismerete irányában táplált érdeklődésünk igényeit, igazában azt jeleztük, hogy ez az érdeklődés fennáll és Ágoston könyvével – úgy tartjuk – kielégítve nincsen.
Mert hiába! a mai olvasót a történelem csak annyiban érdekli, amennyiben a jelen előzményének érzi s egyszerre megbénul, ha olyan fonalat kell felvennie, amit századokkal ezelőtt elejtett az élet úgy, hogy nem érzik annak a dolgok eleven idegszálaiba való belekapcsoltsága. Minden viszonylat és intézmény sorozatban származik le régi idők primitivitásából jelen komplikáltságig. A leszármazás útját felfedni, a viszonyok családfájában a hiteles rokonság kapcsolatait kimutatni és – kitisztázva az átörököltségeket – ezzel a jelenleg létezőnek természetét érthetőbbé, teljesebbé kiegészíteni –, úgy hisszük, ez a történelem igazi feladata.
Ez a feladat pedig a leglényegesebb ponton hiúsul meg Ágoston könyvében. Mert – röviden – hiányzik belőle a direkt összeköttetés, ami napjaink nagybirtok-jelentősége és a régi évszázadok nagybirtok középpontú eseményhalmaza között.
Érezzük pedig ezt a nagy hiányt annál élénkebben, mert abból, amit Ágoston nyújt, világos az, hogy mit és mennyit nyújthatott volna az ő nagy átfogójú judíciuma, ha nem áll meg ott, ahol ránk nézve lényeges viszonyainkat determináló, állami és társadalmi állapotunkat nagybirtokosi jellegzettel impregnáló nagybirtok-alakulások megkezdődnek. Az alattvalói nagybirtok konszolidációjától fogva egész napjainkig vezetett nagybirtok-történelem egyetlenegy oldalán több produktív ismereteket szerezhetnénk tőle, mint amit azon a háromszáz s egynéhány lapon közöl, ahol a nagybirtok csak mint destruktív eszköz és destruálható közvagyontárgy szerepel.
Nem zárkózhatunk el a feltevés elől, hogy a könyv voltaképpen egy nagy bevezetése a modern magyar nagybirtok történeti szociológiájának, s amit eddig olvastunk, csak visszapillantás, aminek nincs egyéb célja, mint megfelelő hangulatot ébreszteni ama folytatás számára, amely nincs ugyan jelezve, de következni fog.
