Lippay Zoltán: A házszabálykérdés
Lippay Zoltán: A házszabálykérdés
Thorotzkai Miklós gróf a házszabályokhoz kért szót. Ha az ország többségének is éppúgy ura volna Tisza, mint ahogyan ura és parancsolója a mai Háznak, akkor – a 209. szakasz alapján – Thorotzkai bizonyára elesnék a szólás jogától. Kivezetés helyett „Az 1913. évi Házszabály-módosítás” című könyvét elkoboznák és nyilvánosan elégetnék. Mert Thorotzkai minden objektivitása ellenére, dacára, hogy műve túlnyomólag jogszabályidézet, és az önálló rész is csupán a tartalmában ellenzéki, de stílusában nem ellenzékieskedő, mégis a legkeményebb vádiratok egyikével gazdagította a Tisza-korszak kritikai irodalmát.
Odaállítja a régi házszabályok mellé az újakat, az 1913-ban hozottakat, a Ház összessége által máig sem szentesítetteket. Rövid, világos jegyzetek kísérik a különbségeket. Kézzel foghatja mindenki, hogy hova túlozta az 1913. évi házszabálymódosítás az elnök hatalmát, és hova süllyesztette a Ház szuverenitását. Miképpen gyömöszölte Prokrustes-ágyba a szólásjogot. Hogyan lazította meg az állandó morális túlsúly állandó bizonyítási kötelezettségét: helyettesítvén a parlamenti többség e nemesebb uralkodási jogcímét a nyers numerusplusz diktátorjogaival. És mennyire nyirbálta meg az indítvány és az interpelláció szabadságát. Thorotzkainak e könyve azoknak a jajkiáltása, akikre a reakció már rászakadt, azokhoz, akik a legutóbbi évek jogrombolásait majd csak a közeljövőben, az új esküdtszéki és sajtótörvény gyakorlatának idejében fogják a saját bőrükön megérezni.
Thorotzkai a tudós grand seigneur tiszta igazságszeretetével és nyugodt igazságismeretével fogta meg a témát. Megelégedett a tények szabatos vonású rajzával, és elhagyta, elmellőzte a színeket, amelyekkel – mint liberális ellenzéki politikus – a képet hatásosabbá tehette volna.
E tartózkodása dacára mégis – önkéntelenül – de teljes mértékben váltja ki az utálatot a közszabadságok kleptomániákusai iránt.
Azonban emellett tovább is kényszeríti gondolatainkat. Oda, hogy a magyar házszabálykérdéssel, illetve a házszabálykérdéssel általában a parlamentarizmus szempontjából, pártpolitikailag semlegesen foglalkozzunk.
Az 1913. évi házszabály-revízió két jellegzete bizonyára érvényesül, úgy a hatásban, amelyet gyakorol, mint az emlékezetben, mely egykor hozzá fog fűződni. Az erőszak forrásából fakadt: ez az egyik és a közjogi liberalizmus hanyatlásának legpregnánsabb kortörténeti adalékául tekinthető: ez a másik jellegzet. Készséggel és kedvetlenül ismerjük el ezt a két vonást. De ugyanakkor határozottsággal küszöböljük ki a harmadikat, amelyet a közgondolkodás pedig egyik vagy másik formában kritika nélkül illesztene hozzá. Nem tekintjük sem a parlamentarizmus biztosítékának, mint ahogy Tisza et consortes képzelik, de nem tekintjük az 1913. évi házszabályokat e biztosíték a múlthoz képest való csökkentésének sem.
E nézet egyszerű okadatolása nem egyéb, mint az, hogy a házszabály, vagy – mondjuk ünnepélyesebben – a házszabályok szentsége sohasem biztosíthatja a parlamentarizmust, hanem ellenkezőleg, az erős, begyökerezett, az állami élettől elválaszthatatlan parlamentarizmus az, amely – nem a liberalizmus, nem a szabadság, nem is a többséget és kisebbséget egyensúlyozó elvont méltányosság szempontjából, hanem a parlamentáris élet egyszerű célszerűségéből kiindulva s azt folytonosan szem előtt tartva szabaddá teszi a mozgási tereket benn a Házban, de kiforrasztja egyúttal a parlamenti mechanika ama fékeit is, amelyeket mi házszabályoknak nevezünk.
Ilyen szemszögből tekintve, a mi házszabályaink körül történtek együttvéve parlamentarizmusunk gyengeségének történelmét adják.
Az évtizedes obstrukció nem a házszabályok lazaságán múlt, hanem a parlamentarizmus gyengesége – amelyben ugyebár benne foglaltatik a kisebbség parlamentáris erejének hiányossága is –, úgyszólván kikényszerítette az oppozíciót, hogy a legkisebb ellenállás pontján szálljon harcba, tehát a látszatparlamentarizmusnak megfelelően törékeny házszabályszerű rendet tűzze ki támadása céljául. Viszont, hogy Tisza olyan házszabály- és belügyi politikával akarta a parlamentarizmust meggyógyítani(!), amely pontról pontra ijesztő részletességgel való plágiuma Khuen-Héderváry 1884–85-iki Horvátországban követett eljárásának, nem bizonyít egyebet, minthogy a magyar képviselőházban sem lehet különb joggal angol parlamentarizmusról beszélni, mint a horvát tartománygyűlésben.
Erős parlamentarizmus nélkül nincsen házszabály, amely – mint a bolognai üvegcsepp – porrá ne mállanék, mihelyt azt bármelyik ponton: akár kisebbségi obstrukcióval, akár többségi terrorral karcolják meg.
Thorotzkai munkája a házszabályokat: a voltakat és jelenlegieket nem vizsgálja erről az oldalról. De az általunk érintett vonatkozások rögtön felélednek, mihelyt a művet elolvasván, annak értelméről és jelentőségéről kezdünk gondolkozni. Mint a látcső: magában nem rántja közelre, összébb a távoliakat, de ha figyelmesen beletekintünk, parlamentáris jövőnk problémái vannak előttünk.
Csakhogy ma még a közéleti betegségnek abban a súlyos stádiumában leledzünk, midőn fizikailag lehetetlen a jövőt – amikor majd meggyógyulunk – elgondolnunk.
A jelen helyzetben tehát politikai értékénél erőteljesebben hat Thorotzkai könyvének reális, tudományos irodalmi értéke.
Egyszerű szavakban nyújtunk nagy és megérdemelt dicséretet, midőn jó lelkiismerettel állapítjuk meg, hogy a parlamenti jognak nagy és becses nyereségét jelenti, megbízható és könnyű kezelésű kalauza a képviselőknek, hasznos ismeretgyarapítója a képviselteknek, a Szivák-kódexet teljessé kiegészítő Thorotzkai-kódex.
