Térey Sándor: Asszony, talán megy a szeretőjéhez
Baudelaire
szoknyáját (keskeny prém volt a szegélye),
mely ott, hol a vékony harisnyát érte
csókolta, mintha volna ajka, lelke.
Hunyorgó lámpák, sok fénysárga körte
besávolyozták az esős aszfaltot.
s lépett előre kecses, nyulánk teste.
Bepillantott lopvást a nagy tükörbe,
mely ott szunnyadt egy lompos kirakatba,
hol rikitottak zöld és kék papirba
cukorkák és olcsó, nyitott narancsok.
az elfolyó utcát összevont szemmel nézte,
vonult a város szine és szemétje,
az imbolygó tömeg keskeny utját haladta…
…ha most lábuk alól a járda kiszaladna
jaj és lebukna ő is, ő is a többiekkel.
megrakva ócska vassal s nehéz gránitkövekkel,
gömbölyü gummitalppal kék hintó ügetett el,
óh… puha selymén ülni, üvegjén kinevetni,
nem érni sárhoz… Ment, kis lábai dobogtak,
jaj, elsején ki kell már a cipőt fizetni.
Dudolnak már szivébe vágyakozón az éjek?
…Reá vár csipkés asztal, csillámló zöld likör,
kinai tea service és angol sütemények,
csak úgy elomlanak habból és semmiből,
nem is kell, hogy hibátlan fogával átharapja,
Avagy magas és szűk emeletekre várják,
hol nehéz ételszag áporodik a házban,
valami bérelt, bús, közönyös csókszobában,
hol a falak tüppedtek s a kaján ripszbutor
nevet vörös szájával. A kályhán díszcsupor.
ágyáról már lecsúszott takarója.
Hideglelősen a cipőjét kigombolja,
a lámpa fénye bőrét ingén is átfejérli
…szomszédban a cseléd tisztítja a kilincset
dalol a rézkilincs, hozzá paraszti hangja.
Gipszből való márvány, csalt percek, talmi kincsek,
késő van, az óra milyen lassan tud járni,
haza mellékutcákon, sápadva sietéstül,
hol hű barát az est és meg se látni:
ez az asszony most jött a kedvesétül.
szivarral és lusta kérdéssel férfi: otthon.
Levetkezni. Mindent egyformán, megszokotton,
a szobákban, hol minden szöglet hallgat
és a csönd néha oly gonoszul jajgat
Kínlódva húzzák egymást a napok…
nem látom soha többé… Óh életem szinháza!
Eltünt szemem elől. A függöny leszaladt.
Nem lángol más, csak a hordár piros sipkája.
A villamosok futnak, nagy, sárga bogarak.
Haza most? Hallom már, a házmester rikoltoz,
A küszöbön egy lány rózsás szoknyáján foltoz.
Istenem, hova menni, merre, mit tenni mostan!
Meghúzódván didergőn ülni diványsarokban
érezni, hogy minden butornak éle van,
ha most az ablakon valaki bekopogna
fázós kis arcát elbujtatni a nyakamhoz,
hogy súgja már remegve és karjával marasszon:
Pesten az élet szép, minden legénylakásba
elsápadva, pirulva, ma felsurran egy asszony.